Könyvek

Hogy a párolgás hőelvonással jár, nem a fizikaórán tanultam meg, hanem a Tüskevár című könyvből, ráadásul jóval előbb, mint ahogy az említett tétel a tananyagunkban szerepelt. Ennek oka, hogy előbb szerettem meg az olvasást, mint ahogy eljutottunk a felső tagozatos ismeretekhez. Ráadásul az utóbbiak egy része esetemben haszontalannak bizonyult, például a természet törvényeit számomra a mai napig legfeljebb a vízmelegítés testesíti meg, míg a betűket viszonylag gyorsan össze tudom ragasztani. 

Szóval, olvasni jó. Monitoron is, papíron pedig még inkább. Persze, ez csak duma, hiszen engem is beszippantott a modern idők kényelme, ma már gyakrabban lapozok a görgetővel, mint hogy szamárfüles íveket nyálazzak, főleg, ami az aktuális információk elérését illeti, de néhanapján azért még leemelek a polcról egy-két poros kötetet. 

Merthogy van könyvespolcom is, a múlt mementójaként, amikor tucatszám és válogatás nélkül vásároltam meg potyán falusi bibliotékák selejtezésre ítélt állományát. Úgy voltam vele, hogy szobadekoráció gyanánt olcsóbb, mint a tapéta, ráadásul intellektuális felsőbbrendűséget sugall. Egy ideig talán így is volt, mígnem az új idők ránk rúgták az ajtót. 

Napjainkra a könyvek nemhogy elveszítették státuszukat, de mintha egyre többen szabadulnának a rájuk száradó hagyatéktól. Nem feltétlenül azért – sőt, bízom benne, hogy nem azért! –, mert igénytelenné váltak, hanem azért, mert a házi bibliotéka, ami annak idején az otthonok ékessége volt, ma már nem praktikus: sok helyet foglal, megtelepszik rajta a por, a gamerszékek kerekét nem helyettesíti, ráadásul monitor sem csatlakoztató a könyvjelzőhöz. 
Jó ideig befogadtam a fölöslegessé vált szép- és ponyvairodalmat, de mostanra elfogyott a tárolókapacitás, a hajó megtelt. 

Vigaszul annyit mondanék mindenkinek, akik a jövőben szeretnének megszabadulni nyűggé alacsonyodott terhüktől: ne tegyék, amíg végképp nem muszáj! Minden könyvben van valamilyen érték, tanulság vagy egyéb szórakoztató momentum, csupán nyitott szemmel kell silabizálni a sorokat. 
Jómagam például az összes betűre emlékszem, amiket az elmúlt évtizedekben átfuttattam az agyamon. Az pedig legyen az én bajom, hogy a sorrendjükre egyre kevésbé.