Harmadnap

Nemcsak gyerekkoromban hatott nyomasztóan rám a nagycsütörtöki liturgia. Az Utolsó Vacsora emlékezete, amikor az oltárfosztással együtt a harang kongása helyett kereplő szólítja imához a híveket, felnőttként is rám szabadítja a csendet, amit máskor mindenféle gondolatokkal igyekszem magamban felülírni. E napon azonban nem; e napon legfeljebb a régi freskókra gondolok, amiken a tizenkettek egyike az asztalnál félrefordítja a fejét.

Másnap a nagypénteki délután – amikor Jézus kileheli lelkét, majd az esti csonka mise, amikor az idős pap leborul a feszület előtt, hogy eggyé váljon a földdel, aztán János passiója, mint a világmindenség legnagyobb drámája, és megint a csend – az a pillanat, ami egyedüliként áll az időben. Pilinszky János írja, hogy az ember ránéz Krisztus arcára, és el tudja fogadni az elfogadhatatlant. A templom ilyenkor annál is hidegebb, mint a legfagyosabb tél legfagyosabb óráiban.

De nem sokáig! A nagyszombati körmenet megsürgeti a naptárt. A feltámadás öröme – kiváltképpen, hogy a katarzis napnyugtától napnyugtáig jól érzékelhető intervallumba sűríti annak a kétezer esztendőnek a lényegét, ami azóta is dacol a történelemmel – értelmet ad a megfeszítésnek. Az idő rövidsége a gyermeki elmét épp úgy nem engedi hosszú letargiába, ahogy az érett tudatnak is csak levegővételnyi szorongást enged. Harmadnapra megváltássá erősödik a hit, és hitté a megváltás.