Kertem

Hogy mit ad a sors által rám bízott négyszáz négyzetméternyi kert, évek óta tudom. Hogy mit szeretnék tőle, azzal is tisztában vagyok. Tavasszal piros retkeket, zsenge zöldhagymákat, sóskát, spenótot szeretnék kihúzkodni a földből, s levágni a friss leveleket. Nyáron zöldborsót, zöldbabot szeretnék szedegetni, legalább egy jó levesre valót, miközben nézném, hogy erősödnek a petrezselyem- és répahajtások. Uborkát is szeretnék, abból a jó fajtából, ami nem keseredik meg. Annyi kellene, hogy kovászolni, uborkasalátának való is legyen úgy, hogy télire is tudjak eltenni belőle néhány üveggel. Szeretnék a gyümölcsfáimról annyi termést leszedni, hogy ne kelljen értük a piacon súlyos ezreket fizetni. Gyönyörködöm a kipattanó rügyekben, a virágzásban, s imádkozom esténként, hogy ne vigye el a fagy az idei termést. S ott vannak az évek óta gonddal telepített, ide-oda rakosgatott évelő növényeim. A hagymás tavaszi virágok, az áttelelő liliomok, szegfűk, s persze a rózsáim. A hóvirág- és ibolyaarzenálról sem feledkezem meg, de ezek olyan természetesek már, hogy rájuk csodálkozni is alig van idő. 

Szeretnék még cukkinit, tökféléket termeszteni, mert ezeket is nagyon szereti a család. Meg persze jó lenne egy kis zsenge csemege kukorica is, csak az íze kedvéért. A kertemben élő, és időnként kéretlenül megjelenő, minden növény- és állatfaj a barátom. Egyenrangúak vagyunk. Tisztelem őket. Talán ők is engem.