A Föld

A Föld napján egy régi emlék jut eszembe. Szél korbácsolta hullámok dagadnak a tengeren. Épp csak elvonul az egyik, máris fölém tornyosul új társa. Pár pillanatig derékig ér a víz, aztán felkap az érkező ár, elborít sós öleléssel, s a külvilág eltűnik a lebegő valóságban. 

Őserő ragad tova, az őselem vadsága. Fölkap, sodor, magába zár. Mérhetetlen időkig száguld velem egy ismeretlen világban, ahol nincs sem fönn, sem lenn, sem múlt, sem jövő. Testem súlytalan, nincsenek vágyaim, fejem gondolattalan. Végül tovafut fölöttem az ár, s a partról visszasikló ernyedt víztömeg visszaszánkáztat az újabb hullámhegy felé. Újra partra vet a tengerár, majd szippant megint magába. Úgy kényeztet, mint puha bölcső, és mint apró emberre a szerető szülő, néz rám a fölém hajló égbolt s az összes felhő. Örök altatódalt dúdol évmilliók zúgása, mely az élet óceánok mélyéről indult meséje, létünk balladája. 

Erős szürkületben ülök a parton, amikor a horizont mélyfekete gomolyaiból valószerűtlenül fényes, hajszálnyi repedések futnak alá hirtelen a vízig. Előlük nyomasztó morgással vágtat a megvadult szél. A felhők őrült kavargással viaskodnak a fütyülő széllel, s ahol villám repeszti szét őket, ott szénfeketére perzselődve terülnek szét a vízen. Az égboltról ráhullott pernyétől sötét háborgással bömböl a tenger, csapkodó tajtékja villámfénnyel ég. Azóta sem láttam életemben ilyen felkavaróan mély, őszinte szépséget. Úgy szeretném, ha jobban vigyáznánk rá! 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock)