Különc lány

Ifjúkoromban ismertem egy lányt, akire rájárt a rúd. Olykor naponta többször is. De tényleg. Annyira, de annyira szerencsétlen volt, hogy bármibe fogott, nem jött ki jól belőle. Szerencsére jól viselte a kudarcokat, képes volt nevetni a saját balfékségén is. 

Amúgy itt lakott a szomszéd községben, szóval nem kellett messzire menni, ha találkozni akartunk. Merthogy akartunk, ő azért, mert vélhetően tetszettem neki, esetleg én voltam az egyetlen, aki szóba állt vele, én pedig azért, mert szórakoztatónak találtam. Amúgy is világéletemben vonzottam a csodabogarakat. 

Tudják, vannak emberek, akiket mindenki furának tart; nos, a környéken az ilyenek nálam oltalomra leltek. Ahogyan ez a lány is. Persze mellette szólt, hogy mégiscsak jobb egy nőnemű különc, mint egy fajankó. Nem éltem vissza gyanútlanságával, de kis idő elteltével azért eljutottunk odáig, hogy edukációs okokból kicsalogassam a cukorgyári tóhoz, ahol lehemperedtünk a fűre, hogy beszélgessünk kicsit. 

Ölelkeztünk is – még mindig állig begombolkozva –, majd összeszedtük magunkat, és irány a mozi. Mire odaértünk, a fűtől nedves gúnyánk megszáradt. Hát igen, a fene se figyelte, hogy a tónál, a mésziszaptároló mellett zajlott a légyott, s mire a szellő kiseperte a textilből a nyirkot, fehérek lettünk, akár a hóember. 
Ez a szegény lány a minap eszembe jutott. Nem tudtam nevetni a múlton, hiszen négy unokát hagyott hátra. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)