Tépőzár

Mostanában ha van egy kevés szabadidőm, elgondolkodom azon, milyen félelmetes fejlődésen ment át a valamilyen réseket, kétpólusú összetevőket ideiglenesen bezárni hivatott módszerek technológiája. Ebből is leszűrhető, hogy az evolúció megállíthatatlan. 

Elméletem szerint az első lépcső még mellőzte az ideiglenességet, akkor a legfontosabb az összezárás volt bármilyen áron: szeggel, szegeccsel, majd hegesztéssel és azzal a megfontolással, hogy ha a radikális megoldás okafogyottá válik, akkor lesz majd egy még rámenősebb eljárás, ami elválasztja azt, ami mégsem tartozik össze. A progresszió legfontosabb tényezője alighanem a madzag feltalálása volt. A kötözőanyag mint kulcs a zsákok és a pipadohányos zacskók zárvatartásához. Innen csak egy lépés a zsinórfélék univerzálissá tétele a mentén éppúgy, mint a cipők befűzésekor. A ruhadísszé nemesített kötések szintet léptek az akasztófakötél hurkolásához képest, de a vitéz- és tengerészcsomók is civilizációs garádicsként szolgálták a megállíthatatlanságot. 

Egy szó mint száz, ettől fogva fölösleges volt gombokról beszélni. A cipzár megfejthetetlen, mégis pofonegyszerű technológiájának feltalálása, majd a tépőzár meghonosítása új dimenziókat fektetett az emberiség lába elé. Hogy utóbbinál maradjunk, elég egy hétköznapi megfigyelés a labanctallérok világából, s az álomból valóság lesz, boldogulására a humán világnak. Ilyen egyszerű.