Végérvényes

Olyan témában – konkrétan az öngyilkosság – írok véleménycikket most, amihez a törvény szerint hozzá kell tenni, miszerint: akinek bármilyen mentális problémája van, hívja az ingyenesen elérhető lelki segélyhívó szolgálatot. Annak oka pedig, hogy ilyen jogilag bonyolult helyzetbe hozom magam, egy konkrét eset. Itt, a közelemben végzett magával egy negyvenéves fiatal családapa. Remélve azt, hogy ebben a szörnyű tragédiában érintett közeli hozzátartozók kezébe nem kerülnek ezek a sorok, s ha mégis, inkább megnyugtató lesz számukra az írás, mint tovább sokkoló, a felelősség kérdését veszem most elő. Szokás ugyanis ilyenkor hibáztatni az életét eldobó ember környezetét, beleértve a szomszédságtól az egész társadalomig mindenkit. Ez az egyik véglet, a másik pedig az, amikor kizárólag magát az öngyilkost teszik felelőssé: mert ivott, mert drogozott, pszichopata volt... 

Az igazság persze – ha ilyen ügyben létezhet igazság – ennél sokkal bonyolultabb, és valahol a két szélsőség között lehet. A földi élővilág, benne a legmagasabb rendű tudatos lénnyel, az emberrel úgy van „kitalálva”, hogy működnek benne ösztönök, s ezek között is a legerősebb az életösztön. A társadalmi lét persze sok mindent felülírhat, adott esetben az élethez való ragaszkodás ösztönét is. Különösen igaz ez akkor, amikor ezerféle függőséget kitermel a társadalom, kezdve a munkamániával, a játékszenvedélyen haladva tovább, s eljutva a tudatmódosító szerekig. Ne ítéljünk tehát mi, itt maradottak egy ilyen tett fölött! Bár nem szokásom Istenre hivatkozni, most mégis megteszem. Azért, hogy véssük jól az agyunkba: a saját életünk feletti végzetes önbíráskodást az Isten sem szereti.