Boszorkány

Amikor gyerek voltam, jókat kuncogtam az apámon, amikor a szőnyegen feküdt, sokáig, mozdulatlanul, de a mosolya nem volt őszinte. Azért időzött ugyanis elkínzott arccal a padlón, mert beállt a dereka, és sehogy sem tudott megmoccanni. Nagyapámmal is megesett hasonló, ő viszont azzal kúrálta, hogy megkért, ugráljak a hátán. Akkoriban jó mókának tartottam az ilyesmit, majd hosszú időre elfelejtettem ezeket az epizódokat. Mígnem a múltkor lehajoltam egy üvegért a konyhaszekrény előtt, és egy furcsa reccsenés után nem voltam képes felegyenesedni. A rőzsehordó anyóka pózában elaraszoltam a kanapéig, de ha mozdulni próbáltam, fájdalmas görcsbe rándultak az izmaim. 
Nem foghattam a dolgot sportsérülésre, és nem is emelgettem cementes zsákokat, tehát a kínjaim egy dologból fakadtak: a rengeteg ülésből. Hol a számítógép előtt, hol a fotelben, hol a kanapén, hosszú-hosszú órákon át naponta. 
Először mérges voltam, hogy hétvégén, mikor pihenhettem volna, ilyesmivel tréfál meg a szervezetem. Aztán rájöttem: inkább megköszönöm neki a jelzést. Leporoltam a jógaszőnyeget, és berozsdásodott tagokkal ismételgetni kezdtem a régi, bevált gyakorlatokat. Nem állítom, hogy mozdulataim kivívták volna egy indiai jógi csodálatát. A lefelé néző kutya póza azonban bevált a derékfájás ellen. S még mindig inkább ezt gyakorlom, mint hogy megint a padlóra küldjön a boszorkánylövés, azaz a hexenshcuss. 
 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)