Radio Ga Ga

Szakmai életutam feledhető mozzanataként régebben rádióztam is. A hallgatói „élményt” szerencsére mérsékelte, hogy éjjeli műsort készítettünk Lukóczki Gabival. Ma ő a közszolgálati tévében a tengerentúlról szórja az éterbe az információkat, én sehonnan, mindenki örömére.

De tanulságos volt húsz éve az a pár alkalom. Rájöttem, este tíz után még középtávon sem lehet élő műsort készíteni úgy, hogy az az első perctől az utolsóig informatív legyen, miközben eleget tesz a szórakoztatási kötelezettségeknek is.

Eleinte nem volt probléma: felhívtunk néhány péket, ­taxist, vasutast, s elsztorizgattunk a bagolyszakmák történéseiről. Akkoriban még nem voltak nyilatkozásra jogosult szóvivők, sajtóreferensek, mindenki kontroll nélkül oszthatta saját okosságait. Megvolt ennek a romantikája.

A bakterek, a pékek, a ­taxisok száma azonban véges, hamarosan elfogytak az interjúalanyok. Párszor erőlködtünk még ismert emberek hajnali felébresztésével, de a meglepetés ereje furán csapódott vissza, a reakciókba esetenként belepirult a mikrofon is. Hát hagytuk az egészet.

Nemrég eljátszottam a gondolattal, milyen lenne, ha ma is belevágnék. Kiket szólíthatnék meg? A nagyüzemek szalagmunkásait? Vélhetően mindegyikük ugyanazt mondaná – ha egyáltalán megszólalhatnának. Aligha lenne esztrádműsor. Úgyhogy a műfajt számomra már csak a Queen együttes száma jelenti. Radio Ga Ga.

Tari Ottó