Télidő

A télnek azon, dramaturgiailag tetőpontnak minősíthető szakában járunk, amelyre még öreganyámnak se lett volna bölcselete. A nagyja mögöttünk van, a java még előttünk. Télidőben félidőben várjuk a kikeletet. ­Hosszú még lehet, de legalább tartósan hideg is.

Vagy az ellenkezője. A felfordult évszakok nem garantálják a normalitást: a tavasz újabban olyan, akár a ridegtartással ápolt szerelem. Tudjuk, hogy létezik, csak a simogatását nem érezzük. A kapcától a strandpapucsig rövid az út, leginkább semennyi, és még örülhetünk, hogy áprilisban csak harminc fok vár ránk, nem negyven.

Hogy mindezt mért hordtam össze – mint hetet-­havat, ugye –, egyszerű az oka: az ablak. Bentről nézve, akár szép is lehetne a nyúló napok szikrázó napsütése, az ember mégsem érez késztetést a forralt borra. Mert ahhoz nem elég a naptár. Hó is kéne, csillogós, olajdermesztő, ropogós, sok-sok mínusszal, köddel, farkasüvöltéssel.

Amikor autónk kereke az aszfalton csúszkál, akkor másként látjuk a dolgokat. Akkor bezzeg nem emlegetjük gyermekkorunk romantikus, méteres havazásait; miért is tennénk, még kiderülne, hogy a téligumi előtt is volt élet. Trabantunk a késsel rovátkolt abroncsaival is eljutott oda, ahová indultunk, pedig szentségelésünk sem volt őszintétlenebb, mint manapság. A tanulság legfeljebb annyi, hogy rég sem volt minden kolbászból, viszont fiatalnak lenni jó. Volt.