Hatvanegy éve tagja az egri vegyes karnak József, aki a jövőt az ifjúságban látja

– Mi fán terem ez a hangszer itt a szobában?

– Mondhatni hulladék időből készült; amikor volt kis időm a tanítás és az orgonák mellett, akkor csinálgattam. Tulajdonképpen játszható, de nem szól még teljességében. Ha nem maradna idő rá az életemből, majd a fiam befejezi. Ő is orgonakészítést tanult, bár nem dolgozik a szakmájában. Én lassanként befejezem ezt a tevékenységet, túlságosan megerőltető.

– Hogyan kezdett ezzel foglalkozni?

– Édesapám kántorkodott, az orgonának meg mindig valami baja volt. Mivel termetemből kifolyólag jobban hozzáfértem, rendre engem küldött be a szűkebb helyekre, hogy orvosoljam a problémát. Így kezdődött. Átépítettem orgonákat, de leggyakrabban javítani és hangolni kellett, mikor mennyi időm maradt rá a tanári pálya mellett. A Wignerben tanítottam elektrotechnikát a nyugdíjig. Mostanában az orgonákon is inkább csak játszom, a fertálymesteri kórust és az Agria Vegyeskart kísérem.

– Hatvanegy éve tagja a vegyes karnak. Ez azért nem kevés idő.

– Barátommal, dr. Ocskay Györggyel mentünk együtt 1958-ban az első próbára, ami akkor a KISZÖV székházban, a mostani Szent Hedvig Kollégium felső emeletén zajlott. Néhány rövid kimaradástól eltekintve attól fogva tagja vagyok a kórusnak. A történethez hozzátartozik, hogy 1965 májusában a vegyes kar révén ismerkedtem meg későbbi feleségemmel, aki főiskolásként, harmadmagával kisegítőként tartott velünk egy balatonboglári fellépésre. Utóbb már ő is velünk énekelt, és – bár húsz éve sajnos elhunyt – számomra ennek a hatvanegy évnek szerves része.

– Hol gyökerezik az Agria Vegyeskar múltja?

– A kórus 1882-ben alakult, akkor még az Egri Dalkör nevet viselte. Amikor odakerültem, még megismerhettem olyan öregeket, akik tagjai voltak. Az első világháború előtt nyolcvan férfi énekelt benne, de a történelem megtizedelte a létszámot, és férfiak híján vegyes karrá alakult a kórus. Amikor csatlakoztam, még hatvan emberrel működtünk, ma már jó, ha huszonöt-harminc összejön egy-egy próbára, de van, hogy húszan se vagyunk.

– Vannak még, akik önhöz hasonlóan hosszú ideje tagjai a vegyes karnak?

– Nem jellemző. A régi tagok közül sokan már nincsenek közöttünk, mások az egészségi állapotuk romlása miatt nem tudnak részt venni a próbákon, megint másoknak a hangjuk vált alkalmatlanná az éneklésre. Elöregszik a hangszál, ahogy elöregszik az ember. Fiatalodnia kellene a kórusnak, de nincs ember, pedig próbáltunk hirdetni is. Korábban a karnagyaink, akik iskolákban tanítottak, kinevelték és elhozták az utánpótlást az ottani fiatalokból. A legendás, négyszáz éves bécsi fiúkórusnak saját, bentlakásos iskolája van, s ott megvan az az enteriőr, ami szükséges hozzá, hogy ilyen magas minőséget képviselő kórus fennmaradjon. Az unokám egyébként az Egri Érseki Fiúkórusban énekel, s úgy tűnik, előttük megnyílik a világ. Voltak Ausztriában, Kínában, most Amerikába készülnek, Balatonboglárról végül ide jutottunk. De ez már az ő története.

– Milyen forrásokból gazdálkodnak, ha fellépésekről van szó?

– Jelenleg nincs fenntartónk, alapítványt működtetünk, de javarészt tagdíjból fedezzük az utazás, szállás, étkezés költségeit. Pedig városi kórusnak indult az Egri Dalkör, mely később a KISZÖV alá tartozott, majd az Építők Heves Megyei Kórusa lettünk. Akkor nagyon sok támogatást kaptunk a szakszervezettől. Gyönyörű ruhákat varrathattunk, lett egy pianínónk, sőt még Angliába, Finnországba és számos más államba is eljutottunk fellépni. Egy kórus akkor működik jól, ha utazhat is és sok közös élményben lehet része a tagoknak. Hiszen a próba tulajdonképpen munka. Igaz, hogy kellemes és szeretjük, de hogy egy kórus megmaradjon, ahhoz impulzusok kellenek. Abban reménykedünk, hogy folytatni tudjuk a 137 éve megkezdett munkát, és még sok szívmelengető percet szerzünk még a zenekedvelő közönségnek. Bízunk abban is, hogy a fiatalok közül egyre többen lelik majd örömüket a közös éneklésben, és csatlakoznak hozzánk is, hogy fiatalosabb, dinamikusabb kórusként működhessünk tovább.