Nívódíjas múzeum: Pitypang Aladár lett a hatvani intézmény kabalavizslája

Darus teherautó platóján ül a dodógalamb szobra, most rögzítik. Újrahasznosított anyagokba álmodott társaival együtt szállítják el a Grassalkovich-kastély parkjából. Lecsengett a vadászati világkiállítás, visszakerülnek az alkotóikhoz vagy a gödöllői arborétumba. A parkot és az épület belsejét nyugalmas csend uralja.

– A pesti pavilonokból négy-öt új szobor érkezik helyettük – integet a főtérre kihajtó menet után Nagy-Hanuka Viktória, a hatvani vadászati múzeum igazgatóhelyettese. – Ballagjunk fel az emeletre, ott dúsítottuk fel a kiállítótermeket leginkább. A pincében maradt minden a régiben: halak és vadászattörténet – mondja.

Már a földszint főhajtása tiszteletre méltó: az ötven évvel korábbi budapesti világkiállításra emlékeztetnek a tárgyak. A puskás vadász Dörgő kabalafigurája és a fogathajtásban jeleskedő néhai Fülöp herceg felnagyított képe jól megférnek egymás mellett. Az emelet ámulatba ejtő: mindenütt preparátumok és trófeák, ráadásnak érintőképernyők. A korábbi kopár falak most agancsokkal zsúfoltak. A vadászszalon enteriőrje elegáns és lenyűgöző, a fegyverteremben fellelhető sokszínűség lélegzetelállító, a trófeák különterme felejthetetlen látványosság. Ám az abnormális agancsok megrendítenek – a civilizált ember és a természetben élő vadak betegségből fakadó közös esendőségére figyelmeztetnek.

– Nézzük meg a Széchenyi Zsigmond-emlékszobát! – húz ki révületemből a kalauzom. Jól teszi: a vadászregények koptatta írógép és a díszes-faragott íróasztal helyrebillenti a lelki egyensúlyomat. A múzeumnévadó egyénisége méltóságot kölcsönöz a környezetnek.

– Hogy lett a kiállítás kabalafigurája Pitypang Aladár? – enyhíteném az egzakt tudás terheit. – A drótszőrű magyar vizsla, Aladár valós és rajzolt alakja már megvolt – kapom a választ. A vezetéknévadást egy kislány nyerte a Pitypanggal. A gyerekekkel sokat foglalkoznak: táboroztatják és múzeumi bennalvásra invitálják őket. Nem csoda, hogy tavaly múzeumpedagógiai nívódíjjal jutalmazták a csapatot.

Zrínyi Miklós utolsó szavai visszapottyantanak az esendőség gödrébe. A vadász jelenetrajzon ez áll: „Rútul bánék vélem a disznó.” A társai így reagálnak: „Hozzátok a hintót, oda az úr!” A múzeum mustrája után a lélek már-már hozzáedződik a megemészthetetlen benyomásokhoz, ám nem árthat egy jó kávéval meglocsolt túrós vagy csokoládés sütemény. Kalauzom leforráz: bezárták a kávézót, veszteséges volt.