Őszi reggel

A ranyló, őszi fények, sárgán lehulló levelek, a hőségnek vége. Végre! Ha az udvar felé tekintek, azonnal Szergej Jeszenyin sorai jutnak eszembe: „Bokraink közt már az ősz barangol. Kóró lett a fényes laboda. Ragyogó szép zabkévehajadról nem álmodom többé már soha. Valami végérvényesen elmúlt, elmúlik. Nemcsak a zaklatott nyár, hanem az életünk is más fordulatot vesz. Amit eddig értéknek hittünk, már nem az. S amit eddig változtathatatlannak hittünk – az életünk keretét – már nem az.” 
A munkácsi várról levették a turul madarat, és ukrán címert raknak fel helyette – olvasom minap a világhálón. Tehetik, hiszen ez a város is Ukrajna része, hiába, hogy a magyar történelem ikonikus helye. Thököly Imre özvegye, Zrínyi Ilona itt nevelte Rákóczi Ferencet, no és éppen itt állt ellen két évig a labancoknak. Nincs is ezzel semmi baj, csak nem értem, hogy egy háború közepette miért éppen ez a fontos. 

A napi életünk is alaposan megváltozott. Nem eszünk már többé például narancsot, hiszen a közel ezer forintos áron egyszerűen nem éri meg! De szőlőt sem nagyon eszünk, mert itt, az ország egyik jelentős bortermelő vidékén aki nem termelő, az egyszerűen nem tud helyi szőlőhöz jutni, pontosabban nyolcszáz forintért kilónként, mert egy élelmes falusi az egyik szupermarket előtt árulja. Persze, olasz vagy spanyol nagy szeműt lehet venni, de minek. Az már nem egészen az, amit enni szeretnénk. Talán kimehetnénk a határba, netán más szőlőjébe bengészni, de ezt meg nem merem. 

Ha az utcára kitekintek, azt látom, hogy nyüzsög az élet. A házunkkal szemközt például nagy erőkkel éppen egy üzletet alakítanak ki egy garázsból. 
A vállalkozó azzal a nagy autójával minden reggel idejön és kiadja a feladatot a munkásainak, azok meg csiszolnak, fűrészelnek, kopácsolnak, már legalább három hete. 
Az eredmény igazán lenyűgöző! Valóban egy szürke-fehér trendi bolt nyílik, ami a mostani építészeti puritán stílusnak megfelel. Még nem tudom, milyen lesz, aggódok, hogy megdobja majd az amúgy is szűk helyen az autóforgalmat. 

A mellettünk lévő egykori üzletgarázsban lakást alakítottak ki, jelenleg egy diák lakik ott. Az előtető csak egy kicsit mászik rá a teraszunkra, a légkondi mellettünk duruzsol, gondolom, fűtenek is vele. A szemközti, másik üzletbe nyugdíjas fodrász jár dolgozni rendületlenül reggel hétre, az ő vendégköre már megszokta, hogy munkahelyre, emberek közé csak makulátlan frizurával lehet érkezni. 
Mondom, arany ősz következik, minden ragyog, csak bennünk rezeg a nyugtalanság, hogyan lesz ezután? Nincs értelme betárolni télire, meg nincs is miből, a kevés kis jövedelmünket sokféle kötelezettség terheli. Éppen tegnap szembesítettek vele, hogy moratórium alatti hitelünk kamata immár elérte a kérdéses összeg, vagyis a tartozás felét. 

A szomszéd utcában már másfél éve zajlik a felújítás. Ha az ember gyalog indul el, a bokáját töri, ha autóval, a kocsija kerekét kockáztatja. Az aknafedeleken meg-megdobban a jármű (minden pénzünk benne van), s még el kell tűrnöm az aszfaltozó munkagép előtt lapátoló atyafi rosszalló bólintását, hogy próbálok elmenni otthonról. 

Ősz van. Azért mégis csak szép a reggel. Az idén is vettem krumplit, hagymát, és a biztonság kedvéért egy nagydobosi sütőtököt, amit aztán, ha nem ügyelek, tavasszal megrohadva dobok ki a kukába. Ilyenkor ősszel – csak a látvány miatt – virág helyett dísztököt helyezek el a lakásba, sütőtököt a tárolóba. A lombokat lenyírjuk, összegereblyézzük. Készülünk a télre. Még nem gyújtunk be, hanem előkeressük nagyanyám dunnáját. Még megvan, és jól bekuckózunk, hátha ez is csökkenti a várható magas számlát. 

Krizantémokat is szerzünk be, meg gyertyákat, emlékezni az elmúltakra, szeretteinkre. Aztán elsétálunk a már csak részben felállványozott bazilikába, és gyönyörködünk a közelmúltban felújított freskókban. Vasárnap délelőtt gyerekkórusok énekétől hangos a templom, a lelkünk megpihen. Aranyló ősz, mégiscsak van remény.