Bollók Csaba a Covid alatt arra jutott, hogy a válság, mint minden katasztrófa, jó tanítómester + videók

Bollók Csaba filmrendező, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanára, hallgatói által rajongva tisztelt alkotó és médiaszemélyiség. Nem mellesleg az egri Dobó István Gimnáziumban végezte tanulmányait, majd magyar- angol szakon folytatta a debreceni egyetemen. Ez azért is lehetett, mert Gál Ildikó kiváló tanára megtanította az alapokat. Később elvégezte a Színművészetit. A Magyar Nemzeti Filmarchívum alapfilmjei közé válogatta Ezüstkor (1994), és Iszka utazása (2007) című alkotásait, utóbbi nagy nemzetközi karriert futott be a Berlinale világpremiertől a los angelesi Academy Awards szereplésig. Tavaly elkészült a film digitálisan felújított kópiája, amelyet nagy sikerrel vetítettek az egyetem filmklubjában, idén februárban pedig az MTVA mutatta be legújabb moziját, A kinematográfust.

– Milyen a közérzete, mivel foglalkozik mostanában?
– Sokat gondolkodtam a szobafogság másfél-két éve alatt azon, hogy ha majd újraindul az élet, miben lehetünk jobbak, mint annak előtte, és arra jutottam, hogy a válság, mint minden katasztrófa, jó tanítómester. Megtanít arra, hogy mi az, ami igazán fontos, és mi az, ami kevésbé az, lényegében elhagyható az életben. Persze a jó könyvek, a jó filmek is segítenek élni, de ott egy komfortos, védett zónában szerezhetünk élményeket, míg legújabb tapasztalatunk éppen a védettség megszűnése volt. A válságban felértékelődtek az emberi kapcsolataink, értelmetlenné vált bizonyos tárgyak birtoklása, rájöhettünk, hogy kevesebbel is beérjük, mint amire vágyunk. A legszebben Simone Weil fogalmazta ezt meg, amikor - az emberiség egy korábbi válságkorszakában - megírta a XX. századi irodalom egyik legszebb mondatát, „meg kell tanulnunk vágyakozni arra, ami a miénk”.

Ezzel az érzéssel kapcsolatos a legutóbbi munkám, hiszen személyes, szakmai örökségemhez tartozik, hogy a Balázs Béla Stúdióban tanítványa lehettem - a magyar filmtörténet csúcsait jelentő Elégia, Szerelem operatőrének - Tóth Jánosnak. A halála után néhány évvel, Medvigy Gáborral közösen készítettünk el egy róla szóló filmet. A kinematográfus premierje az őszi Filmmaratonon volt, tavasszal pedig az MTVA műsorában vetítették.

– Egerben született, de már régóta a fővárosban él, szinte misszióként tekinthető, hogy Egerbe jár, s igyekszik részt venni a város kulturális életében. Ilyen a Slow Film Fesztivál, vagy a Vadeper Filmklub, melyet sok éve vezet.
– Egy városnak akkor a legjobb, ha mindenki a legjobbját adja bele a közösbe, miközben a saját iparát, boltját, kávézóját, stb. érzi a város szíve-lelkének, és talán természetes az is, hogy én az Egyetemet érzem a város szíve-lelkének, ahonnan a jó energiákat lehet kifelé is sugározni. Van egy város, amelyet igazán a magunkénak érezhetünk, a történelme összes megmaradt vagy széthordott, beépített köveivel, vizeivel, ősfáival, a magaslatokról megszámlálható templomtornyaival, Európa legészakibb történelmi mecsetjével, a Bükkalja rajzolatával együtt. Ez máris sokkal több, mint ami más városoknak jutott, és nem mindegy, hogy mi, akik ebben a városban ezt-azt tevékenykedünk, mit adunk hozzá ehhez az örökséghez.

– Igaz is, pár éve egy nem felejthető imázsfilmet is készített Egerről! Akkori főiskolások szerepeltek benne…
– Szerelemmunka volt, és időutazás a tanítványainknak, akik korabeli magyar és török kosztümökbe bújva alakították benne a szereplőket. Ez jó pár éve volt, a legújabb hír viszont az, hogy a Budapesti Nemzetközi Dokumentum Filmfesztivál hat vidéki programja közül Egerben volt a legnagyobb nézőszám, ráadásul toronymagasan. Ez sok év munkájának az eredménye, nemcsak a diákság, de a város lakossága is nyitott azokra a történésekre, amelyek Egert – Márai szavaival élve – újra kulturális fővárossá tehetnék. Mert most éppen nem az. A valamikori fény az idők során megkopott, elhaltak a fesztiválok, bezárt a város történelmi mozija, ezért is nagyobb a felelősségünk nekünk, akik itt tevékenykedünk.

– Jó, hogy a dokumentumfilm fesztiválnak mi egriek is részesei lehettünk. Megrendítő filmeket láttam magam is egy háborús övezetben felcseperedő kisfiúról, vagy épp a svédek Covid kezeléséről. Visszatérve az egyetemi életre, összeegyeztethető a tanítás a filmkészítéssel?
– Keresem azt az egyensúlyt, amely még mindkettőnek kedvez. A filmkészítői és az egyetemi tanári tevékenységet ugyanazzal a teljességgel igyekszem folytatni, de egyidőben csak egy dologra lehet figyelni. Sok helyen látni, hogy elegendő megoldás a „mintha”, a „jó lesz az így is”. De nem elég, és nem lesz jó, ha beérjük ennyivel. Az Egyetem falain belül, az órákon egymásra is kell figyelni és nem csak a monitorokra. A filmeket moziban kell nézni, és ehhez meg kell mentenünk a régi filmszínházainkat. Megmenteni pedig úgy tudjuk, hogy használjuk őket, elmegyünk a ritkán látható, értékes filmekre, amiket például a drága Mezeiné Éva hoz el szerda esténként, a hetente egyszer működő Urániába. Ennek a mozinak a működtetésére egy minden korosztályt kiszolgáló, pazar tervet adtunk be a Városházára az Egyetem nevében, amihez nem tudtak érdemben hozzászólni, nyilván ezért nem válaszoltak rá.

– A film, a tv, később az online életmód vette át az olvasás szerepét. A mai fiatalok sokkal többet ülnek a képernyő, telefonjuk előtt, mint olvasnak.
– Képekkel foglalkozom, keresem a megvilágító erejű képeket. Egy most futó órámon éppen közzéteszem az évek során gyűjtögetett „galériámat”, és csak remélni tudom, hogy a hallgatóknak is annyi örömük telik benne, mint nekem. A jelentkezők száma miatt inkább kétszer egymás után megtartom az órát, mert kisebb létszámú csoportokban figyelni is jobban lehet. De még ezeken a „képtörténeti” órákon is olvasunk. Az olvasással megszerezhető élmény a képeknél is mélyrehatóbb, az olvasás által ismerhetjük fel a teljes élet lehetőségét. A képek rajtunk kívül vannak egy látómezőben, az olvasás „képei” pedig valahogy bennünk keletkeznek, lélekké válnak. Akármilyen anyaggal is foglalkozunk, alkimistának kell lennünk. Az anyagot, amivel dolgozunk, át kell lelkesítenünk, teljes valónkkal jelen kell lenni abban, amit csinálunk. De erről bizonyára a városban „őshonos” borászok is tudnának mesélni.

– És ez más művészeti ágakra is érvényes lehet…
– Egy zeneszerzővel beszélgettem a napokban, aki azt mondta, hogy ő nem azért szerez zenét, hogy az érzelmeit kifejezze, vagy megmutassa az embereknek, hanem azért, hogy más tudatállapotba hozza őket. Ennek megfelelően a zenéje is meditatív, beéri kevesebb hanggal, sok csönddel, és a zenéje által valóban érzékelhetünk egyfajta megtisztulást.

– Úgy tudom, hogy több filmterve is előkészületben van. Mik a közeli tervei?
– Írtam egy forgatókönyvet Kertész Erzsi Labirintó című meséje alapján, ami egy varázslatos könyv, egy másik tervem pedig a mai világ apró, hétköznapi történéseiből, küzdelmeiből szőtt, modern „Isteni színjáték”. Nem sietek velük, hagyom, hogy érjenek, de azért előbb vagy utóbb ezek a munkáim is elkészülnek. Egy bizonyos kor után, ez megtörtént, az ember már nem megváltani akarja a világot, de beéri azzal is, ha rájön, hogyan lehetne kevesebbet ártani neki. Amikor tanítok, vagy amikor belekezdek egy filmbe, ugyanazt érzem, ugyanaz jár a fejemben. Egy nagyobb összefüggésben, egy nagyobb egészben végül is minden tevékenységnek ugyanaz a tétje: hogyan lehetne a magunk kis malmai helyett a világ malmára hajtani a vizet?