Rögeszme: erotikus dráma erotikamentesen, kínlódással

Mostanában egyre gyakoribb, hogy egy korábban sikeres vagy sikeresnek gondolt filmötletet újrahasznosítanak. Jó ok van erre: a streamingpiac nagy felvevő, nehéz folyamatosan szállítani a muníciót, s különben is, egy újszülöttnek minden vicc új.

Az adaptáció pedig vagy sikerül, vagy nem. A Netflixre nemrég felkerült Rögeszme (Obsession) című 2023-as angol minisorozat  készítői nagy kihívás előtt álltak, hiszen a korábbi, 1992-es Végzet (Demage) című alkotás sem volt túl nagy vasziszdasz, de abban legalább az extravagáns Louis Malle rendező, valamint Jeremy Irons és Juliette Binoche A-kategóriás, vagy ahhoz közelítő párosa megpróbálta menteni a menthetőt. A mostani feldolgozás készítőinek azonban ez sem jött össze.

Az alaphelyzet, lévén, hogy ugyanarról a forrásról, Josephine Hart kisregényéről van szó, mit sem változott: egy jómódú orvos összejön saját fia menyasszonyával, s ebből következik minden balszerencse. Persze, addig is szerelmeskednek, mi több, rögeszmésen ragaszkodnak bizonyos fétisekhez, legalábbis erre utalhat a néhányszor előkerülő piros pántlika. De olyan lagymatagon teszik, hogy akcióikhoz képest A szürke ötven árnyalata is Oscar-díjra esélyes dramaturgiával bír, mondom ezt úgy, hogy utóbbinak csupán az első felét sikerült megnéznem, azt is minek.

A főszereplők nem igazán tépik magukat, hogy emlékezetessé tegyék alakításukat, pedig a négy rövid rész körül két rendező is sertepertélt. A fia menyasszonyát elcsábító apa szerepében néhányszor a forgatáskor már több mint ötven éves Richard Armitage a maga meztelen valóságában is feltűnik sajnos – nem kellene, hiszen egy erotikus mozi nem ugyanaz, mint egy művészfilm, ami ennél többet is elbírna –, így aztán, bár jómagam egy tízessel több vagyok nála, szekunder szégyent éreztem a látványtól. Persze, lehet, hogy csak azért, mert a fizimiskája hasonlít egy régi ismerősömére, akit ki nem állhatok. De a női főszereplő, a nála tizenhat évvel fiatalabb Charlie Murphy sem adta el a femme fatalét, talán, mert szerintem az átlagosnál is átlagosabb nő (kiváltképpen a szerényen fotografált, szórványos ruhátlanságában), aki mellett úgy elmennénk az utcán, hogy nem tévesztenénk el miatta a kocsmabejáratot. Ráadásul a kémia is legalább annyira hiányzik kettőjük közül, mint a néhai Elena Ceausescu tudástárából.

Ami még eltér a korábbi, Irons-Binoche változattól, az, hogy – Netflix-produkcióról lévén szó, ezt talán nem is annyira meglepő – a főszereplő apósa, felesége és fia indiai (vagy az Angliában még nagyobb számban jelenlévő pakisztáni), az orvos lányát egy önmagát férfiként definiáló színész játssza, a főhősnő legjobb barátnője pedig fekete. De legalább a végzetes lépcsőházat nem cserélték le liftre.

A négy epizód összesen százötven perc, amiből az utolsó fejezet – aminek mindjárt az elején bekövetkezik a tetőpont – levezetése maga a kínlódás. Lehet, hogy a miniszériát drámának szánták, az IMDb-n is ezt a besorolást kapta, de én kábé a felétől már egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy hasznosabb lenne, ha inkább a legutóbbi Fradi-Dózsa meccs ismétlését nézem meg. Kétszer.

A sorozat értékelése nálam 10-ből 3-as alá.