Az a pillanat

Nagy féltéssel őrzök egy régi fotográfiát. Szőke, lenyalt hajú kisfiú állt sötét ruhában a csipketerítővel fedett asztalon, öltönykabátjához rövidnadrág dukál, nyaknál begombolt inggel, fehér térdzoknival, száras cipőjében. Kétéves, ha lehet a fiúcska, akinek a mosolya inkább riadt, semmint szívből eredő.

Régi kép ez már, több mint félszáz esztendeje készült, hátulján elmosódott a fotóműhely pecsétje. Kor- és divattörténeti tanulmány is lehetne akár: az idő tájt így parancsolták ünneplősbe a falusi kölyköket, ha a mackónadrágos jelenből szerették volna kiragadni őket egy kattintásnyi pillanat által az örökkévalóságnak.

Minden nyűgére emlékszem annak a pillanatnak. Előttem van még az utazás is, amint a kormos vonattal a közeli városba mentünk, hogy elkészüljön a sorozat. Emlékszem az öltözet otthoni kiválogatásának a gyötrelmére, a hajamat kordában tartani hivatott dióhajolaj szagára. Emlékszem az öreg mesterre is, aki a sötét takaró alatt sürgölődött, hogy minél élesebb legyen a kép.

Amikor az asztalra állítottak, emlékszem, sírtam is. Hisztimet nem akartam abbahagyni egészen addig, amíg gyengéden felém nem nyúlt két óvó tenyér, hogy megfogja aprócska kezem. Ekkor, ha csak egy másodpercre is, riadt mosoly ült ábrázatomra, és ugyanebben a pillanatban elkattant a masina. Ezt a pillanatot őrzöm én féltő szeretettel. A riadt mosollyal, a képbe benyúló, örökkévalóságig óvó kezekkel.