Ötvenhat falun

Nem tudom, hogy mivel volt elfoglalva a 34 éves Bakondi Mária, Felsőtárkány Sztálin út 77. szám alatti lakos 1956. október 23-án, kedden. Az édesanyám ekkor a Sike Sándorné nevet viselte már tizenhetedik éve, mint utána még további harminchárom esztendőn át. Rajta kívül élt ezen a címen még egy Sike Sándorné, ő volt a nagyanyám, és három Sike Sándor. A legkisebb – én magam – alig több mint másfél éves. Hiába, ilyen névválasztási szokások voltak falun. De az utcát legalább átkeresztelhették Sztálinról Fő útra.

Az akkori öt Sikéből egyedül maradtam, így nem derül már ki, csak találgatni lehet mivel tölthettük a napot. Ötvenhatot a családban a hallgatás övezte, talán azért is, mert a forradalom ide, a megye csücskébe nem is ért el olyan „nagyon”. Az édesapám a pince rejtett ágában igyekezhetett elrejteni egy-két hektoliternyi bort a hatóság elől, a nagyanyám és az édesanyám – más asszonyokkal együtt – kukoricát foszthatott a fészerben a tetőlécből eszkábált rácsozat mögött. A nagyapám meg enni adott a család két ökrének és egyetlen tehenének az istállóban. Pedig onnan alig tíz kilométerre, a Líceumban és a Dobó gimnáziumban készülődhetett már valami, a fővárosban pedig egyenesen el is kezdődött.

Nem tudom voltak-e a végeken élő falusi földműves családokban, olyanban, mint a miénk is, fellélegzés napjai. Hogy nincsen már Rákosi, nincsen Gerő, nincsenek Szabad Nép-félórák és nem viszik beszolgáltatásra a búzát, a „kompért”, a disznót. Arra viszont emlékszem, mert felcseperedőként eszméltem lassan, hogy jártak később hozzánk idegen, de nagyon „határozott” emberek. A termelőszövetkezetek mellett agitáltak kitartóan, és eredményesen: ugrottak az ökreink, a szekér és az édesanyám téesz tag lett. S tartotta magát ez a rendszer – milyen véletlen, mint az édesapám is – még harminchárom évig.

Tanulsága is van e bő három évtizednek: a forradalmak, ha el is buknak, vagy elbuktatják őket, idővel beteljesülnek. Akkor is, ha erről falun nem az elsők között értesülünk.

Sike Sándor