„Ha jeleznének, hogy kellek, megyek”

– 2009-ben debütált Händel: Xerxes című vígoperájában, amivel megszerezte azt a különleges érdemet, hogy fennállása óta Ön volt az első kontratenor a Magyar Állami Operaház színpadán. A szakmai kritika és a közönség maradéktalan elismeréssel adózott különleges hangfajának. Tavaly decemberben mégis Londonba költözött. Miért?

– Hogy őszinte legyek, sokkal inkább embernek érzem magam Angliában, mint otthon. Először is azért jöttem ki, mert a hazai sikereim után semmi lehetőséget nem kaptam a szakmámban, ami talán meglepő, de így van. De nem azért fordítottam a sorsomon, hogy panaszkodjak. Ezt a döntést elsősorban a szakmai ambícióm miatt hoztam meg. Tervezem a DLA fokozat megszerzését is az elődoktori kutatómunkámhoz – aminek a témája a hangomhoz kapcsolódik –, pályáztam ösztöndíjra.

– A pályázatával elnyerte az ország legnagyobb, legrangosabb ösztöndíját, a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíjat. Ez mennyiben segíti a szakmai karrierjét?

– Félévre kellett volna szóljon a támogatás a kiírás szerint, de mire megkaptam, kiderült, hogy minden kategóriában megosztották, így három hónap lett belőle. Gondoltam, annyi baj legyen. A támogatás összege viszont csupán annyit fedezett, hogy kifizessem a szállást, a bérletemet és az étkezést. Könyvtárba, kottatárba már nem volt miből beiratkozni. Enélkül pedig egy kutató sem tehet csodát. A cél az lett volna, hogy tanulmányt írjak az otthoni énekpedagógia számára, ám ez egyelőre függőben maradt.

– Mennyire sikerült beilleszkednie a londoni hétköznapokba? 

– A nyelvet eleve jól beszéltem, tehát ezzel nem volt gondom. Először egy pékségben dolgoztam, majd egy elit kínai a'' la carte étteremben voltam pincér, most pedig óraadó énektanár vagyok és lassan, de biztosan készülök a meghallgatásaimra, jól csengő nevű helyeken. Itt meg tudom keresni azt a pénzt, amit otthon nem. Sőt, itt egyáltalán tudok keresni. Az Állami Operaház pénztárából egyszer hívtak fel azzal, hogy megkérdezzék, milyen darabokban énekelek, mert több néző is szeretne olyan előadásra jegyet váltani, amelyben fellépek. Sajnálom a közönségemet...

– A külföldi fiatalok hazacsábítására létezik egy Gyere haza program. Mi kellene ahhoz, hogy Ön hazajöjjön?

–  Nehéz kérdés... Ha anyagi oldalról nézem, minimum havi 200 ezer forint és akkor még nincs autóm. Ám, ami ennél sokkal mérvadóbb: nagyobb megbecsülés kellene és a lojalitás. Perspektíva. Megkeresni a pénzt, egy dolog. Azzal keresni meg, amit szeretek csinálni, egy másik dolog. De a lehetőség(ek)et – fejlődni, kibontakozni, magam fölé nőni – Magyarország nem adja meg. Én elkövettem a magam szakmai forradalmát otthon. Mindenki bólogatott, mindenki elismert, mindenki mellém állt, úgy a szakma, mint a sajtó, mégsem történt velem semmi. Ez egy jelenség, aminek még nem adtunk nevet és amivel nem vagyok egyedül, de magát a mechanizmust nem értem. Viszont élnem kell és mivel művész vagyok, léteznem kevés... Tényleg élnem kell, szabadon és emberként lélegeznem, hogy adhassak. Most az a legfontosabb, hogy legyen rá esélyem. Itt Angliában, Purcell életművének hazájában, nem kevésbé a kontratenorság hagyományának tűzfészkében bőven van rá esély, igény, piac, infrastruktúra – hogy ilyen ronda szavakat használjak.

– Mesélne a legfontosabb kinti benyomásairól, az ambícióiról?

– London egy hatalmas olvasztótégely, amiben mindenki a legjobbat keresni magának és nem nézi, mibe kerül, mert tudja, hogy hosszú távon megtérül. Mint egy fiatal, tehetséges focistánál vagy egy versenylónál. Lehet, sokba kerül és költeni is kell rá, de amennyit holnapután behoz, az mérföldekkel több. Otthon nálunk elég letudni mára valahogy a feladatokat. Legyen valami, de minél kevesebbe kerüljön és ennek persze már bőven a minőség az ára. Minden gyorsan kell és olcsón, pedig a művészet nem gyorsétterem. Sajnálom, de ki kell mondanom: mi magyarok kisstílűek vagyunk, nem csak kulturális téren. Rossz érzés, amikor lobogó hajjal és csillogó szemekkel a legutolsó erődön túl is még jobbat akarsz, mert megérdemlik azok, akik hallgatják, mert nekik is, nekem is jobb jár. Aztán olyan cserben hagyottnak érzed magad, amikor egyszer csak becsukódnak az ajtók. Én sosem voltam megalkuvó és sosem álltam be a sorba. Illetve mégis: most is abba a sorba álltam, amerre a nehezebbik út visz. Eddig mindig sikerhez vezetett. Talán mert ezen az úton nem sokan járnak. Ebben a sorban nem állnak előttem...

– Mikor látjuk újra hazai színpadon?

– Ha hívnak, örömmel megyek bárhová, nem haragszom senkire. De ha megkérdezné, hogy komolyzenei fesztiválokba/koncertekbe nyomnék-e pénzt, vagy kórházakba és a nővérek fizetésébe, egész biztos az utóbbira voksolnék. Egészség nélkül ugyanis a kontratenor sem ér semmit..., és ha megkérdezné, mire vágyom a legjobban? Arra, hogy Birta Gábor neve egyet jelentsen a minőséggel, itt, Angliában is. Többször vendégszerepeltem már Németország több pontján és Svájcban is. Repertoáromban egyaránt szerepelnek dalok és áriák, jelentős részben egyedi, a barokk érából, több száz éve méltatlanul elfeledett ritkaságok. Boldogan megosztanám bárhol, bárkivel. Hiányzik a szülővárosom, Eger is, de ez a kényszerű áldozatok egyike. Olyan vagyok, mint Batman: ha jeleznek, hogy kellek, én megyek, telis-tele szebbnél szebb műsorokkal!

[caption id="" align="alignleft" width="430"] Birta Gábor: Repertoáromban egyaránt szerepelnek dalok és áriák, jelentős részben egyedi, a barokk érából, több száz éve méltatlanul elfeledett ritkaságok.
[/caption]

Mestere a világhírű operaénekes: Hamari Júlia

Birta Gábor hatéves korától a zene bűvöletében él. Közel tíz éven át tanult csellózni, amivel sikeres versenyeredményeket ért el. 1993-ban, ’96-ban és ’99-ben a Vonósverseny I. helyezett csellistája, majd énekhangjának váratlan felfedezésével új kihívásra talált, ami hamar elhivatottá tette az opera és a bel canto iránt. Tehetségét olyan szaktekintély ápolta, mint a világhírű operaénekesnő, Hamari Júlia. Az ő égisze alatt szerzett diplomát a Stuttgarti Színi- és Zeneakadémián. Gábor szerint: „Ahogy a szüleim felneveltek egy embert, Hamari Júlia úgy nevelt fel egy énekest.”