2017.02.06. 17:00
Maradhatsz akár bimbó is
Juhász Ákos új kötete tavaly jelent meg Most címmel, vele beszélgettünk az alkotásról, a színházról és a betegségről.
– Tavaly megjelent Juhász Ákos Most című kötete egy balassagyarmati kiadónál. Egerben Bodza Ákosként írta verseit, akkor ez tekinthető a gyökerekhez való többszörös visszatérésnek? Egyáltalán, mi történt ez alatt a 29 évnyi távollét alatt?
– Az utolsó 16 esztendőm a Nógrád megyei Nagylócon telt. Oda kerültem nagybetegen, mert arra gondoltam, hogy nem csinálom tovább a budapesti dolgokat. Mert Pesten nem csak tanítottam, hanem privát tanítványaim is voltak, színházat csináltam én magam. Csiszár Imre, a Nemzeti Színház akkori igazgató-főrendezője hívott meg egy színdarabra, abban is játszottam. De Pesten vezettem egy irodalmi kört is. Csepelen a gyerekekkel is foglalkoztam, úgyhogy reggel héttől dolgoztam, s este 9-10 óra volt, mire hazaértem. És akkor jött ez a rákbetegség. Azt mondtam: ez így tovább nem megy, rosszabbul éreztem magamat, hát elmegyünk vidékre.
– Miként esett a választás Nógrád megyére?
– Nagylócon volt egy hely, úgy gondoltam, akárhová elmegyek, csak egy vidéki kisfaluban lehessek, taníthassak. Így amikor kiderült, hogy Nagylócon van hely, odamentem, s hogy ez Nógrád megyében található, akkor tudtam meg, amikor odamentem. Ott tanított a későbbi kedves, ott ismerkedtünk meg Anitával. Ennek a történetnek az életemben annyi szerepe volt, hogy a szerelem számomra mindig inspiráló dolog. Persze, csak óvatosan ezzel a történettel, mert ex-nejemnek, Tündének ezt olvasni nem egy nagy öröm. Tartjuk még a kapcsolatot, ami baráti vele és a fiammal is. Mikor először kijöttem a kórházból, akkor az ex-nejemnél voltam, ott ápoltak. Ennyire jó Tündével a kapcsolatom.
– Milyen emlékként marad meg az egykori egri költőben, közművelődési szakemberben Nagylóc?
– Mit csináltam én Nagylócon? Az irodalom, a vers nagyon nagy erő. Elkezdtem ott is a versmondással, a drámaírással foglalkozni. Wass Albert tizenegynéhány regényéből készítettem drámát és a Funtineli úgy futott hét esztendeig, hogy a Főnix Színház játszotta az egész országban. Nagy bánatomra csak Egerben nem. De Miskolcon Szécsényben, Balassagyarmaton, Budapesten az Aranykéz utcától a Rumbach Sebestyén utcáig sokan láthatták. Jó lett volna, ha itt is bemutatják, hiszen egri vagyok mindig is annak vallottam magam.
– Vissza is érkezett...
– Most Felsőtárkányban élek, ott lakom a bátyámékkal egy házban, de külön háztartásban és testvéri szeretetben. De magamat egrinek mondom. Nagyon sok szép emlék fűz ide. Végül is minden iskolámat, az ifjú koromat itt töltöttem, ami aztán meghatározza az embernek az egész életét, mert aki voltál, abból táplálkozol és abból élsz. Azt vagy kibontod, vagy pedig bimbó maradsz csak, ami szintén nagyon gyönyörű, de ha azért kifeslesz és megadod a világnak azt, amit egy kifejlett rózsa is meg tud adni, akkor jönnek a méhecskék, s még nekik is meg kell adnod magadat. Itt van előttem persze, a tízes iskola emléke, még a régi épületben a Kertész utcában, utána a Dobó, majd a már Ho Si Minh nevét viselő főiskola...
– Magyar és milyen szak?
– Nem magyar szak, egészen mosolygós a dolog: biológia-mezőgazdasági szakon végeztem Egerben. Utána még hozzákezdtem a magyar szakhoz, de aztán elmentem külföldre. A főiskoláról kihívtak dolgozni: a Megyei Művelődési Központban kezdtem Egerben.
[caption id="" align="alignleft" width="650"]
Juhász Ákos: A rózsa, amikor kinyílt, meg kell, hogy adja magát még a méhecskéknek is. Fotó: Berán Dániel
[/caption]
– Úgy tudom, itt akkoriban rendkívül komoly irodalmi, kulturális közélet folyt.
– Kezdődött az én életemben a Szívós Színpaddal. Utána, mikor bekerültem a főiskolára, verseim is nagy mennyiségben jelentek meg, sőt. Itt tanított a Záhemszky László nevű professzor úr, aki mindenféle, vagy húsz nyelvből fordított. Ő mondta, hogy olvasta az én gondolataimat, amik versben vannak megfogalmazva, tetszik, akarok-e vele dolgozni. Akartam. Bolgár, mongol, csuvas versfordítások születtek, nagyon-nagyon sok. Egy kötetre való versem megjelent így. Agyagási Klárát is meg kell, hogy említsem mint segítőmet, ő akkor volt Szegeden, ahol a csuvasológus szakot vette fel.
Na és volt itt egy ember, Halmai (Bányász) István, aki nagyszerű vezető alakja volt az alakuló irodalmi csoportnak. Nagyszerű ember volt. A művelődési házban dolgozott akkor, amikor én is odakerültem. Később KISZ-kultúros lett, dolgozott a Vármúzeumban is, aztán a főiskolán kötött ki, filozófiatanár volt. Utána újságíró. Csodálatos ember és csodálatos barát. Ez a 25 éves nagyon nagy barátság az életemnek meghatározó része. Azt gondolom, annyit a privát életéről talán senki sem tud, mint én. Úgy tudom, hogy Ákos napján halt meg, február 27-én másfél évtizede.
– Mit csinál ma Juhász Ákos?
– A nyugdíjas éveimet élem, meg irkálok. A tavalyi év talán az utóbbi két évtizednek a legtermékenyebb éve volt.
Mozzanatok a távollét évtizedeiből
Juhász Ákos közel 10 esztendőt élt Ausztriában, ahol az utóbbi években már nem az iparban dolgozott, mint munkásember, hanem tanított, pontosabban pedagógusként tevékenykedett egy nevelőotthonban, 14 és 22 éves gyerekek között. „Hogy kemény volt-e? Volt benne keménység is, de engem nagyon szerettek és én is szerettem őket. 1995-ben ért véget az ausztriai kaland, azóta itthon vagyok. Akkor még visszamentem a régi csepeli iskolámba, majd onnan kerültem 2001-ben Nógrád megyébe. Itt voltam 15 évet. Fölszámoltam magam mögött Nógrád megyében mindent és itt vagyok most. A kötetről azt gondolom, megérte kiadni, jó anyagnak ítélem meg a benne lévő verseket. Az én gyerekeim...”
Juhász Ákos: A rózsa, amikor kinyílt, meg kell, hogy adja magát még a méhecskéknek is. Fotó: Berán Dániel -->
