„Időről időre lángkönnyeket sírnak az ég arcára”

Egy strandpapucs suhogását hallottam a fűben magam mögött. Lassan hátrafordítottam a fejemet, te voltál az. Hűvös volt az este, a takaródba burkolózva jöttél ki a mólóra. Azt hittem, megkérdezed, mi újság, én pedig azt mondhatom, hogy semmi. Nem így volt. Egyetlen szót sem szóltál, tudtad, hogy akkor bezárkózom. Hosszú percekig ültünk ott csendben, vártad, hogy megszólaljak. Vártam, hogy megszólaljak.

Aztán hirtelen kibukott belőlem: mesélnek. Mármint a csillagok. Hallom őket, az összes történetüket elmesélték már, és én végighallgattam mindegyiküket.
Rád nézek, látom, hogy a szavaidat válogatod. Kérdőn figyellek, végül megszólalsz:
– Elmeséled nekem is, amit mondtak? Hallani szeretném, igazán.
Lassan bólintok. Félek, hogy nem fogod megérteni. Akkor minden hiába, és elveszítelek. Aztán a tüdőm elkezdi kipréselni a szavakat, hogy a torkomon életet nyerjenek és a számon keresztül megszülessenek. Remeg a hangom. Most sírnak fel először a szógyermekek, amik sorra jöttek világra az ajkaimon.
– A csillagok is élnek – visítottak fel első hangjaim.
– Szüntelenül figyelnek minket. Millió emberéletet láttak már kezdődni és elmúlni. Tanúi voltak szenvedésnek és örömnek, szerelemnek és gyásznak. Láttak elgyötört, porba hullt, zokogó embereket, de nem tehettek ellene semmit.
Komolyan nézel rám. A pokol legmélyebb bugyrába hoztalak le, és neked rettegned kellene. Vajon miért nem hagysz itt? Felállhatnál és elsétálhatnál a suhogó strandpapucsodban. Akkor – azt hiszem –, megnyugodnék. Most félek. Féltelek. Önmagamtól. Egyre nehezebb megszólalni. Türelmesen várod, míg újra erőt veszek magamon. Rám függeszted óvó tekinteted, betakarsz a pillantásaiddal. Olyan jó, hogy vigyázol rám.

– Ők máshogyan éreznek. Az ő szerelmük sokkal igazabb a miénknél, az ő fájdalmuk ezerszer mélyebb, mint amit mi átélünk… Sokkal élőbbek, mint mi vagyunk. Mikor két csillag egymásba szeret, hosszú útra indulnak. Az Északi-sarkra mennek és egy szempillantásnyi időre megfürödnek a sarki fényben. Az önfeledt együttlét után visszatérnek az égre és ezerszer fényesebben ragyognak, mint azelőtt. Nézd! – mutattam két sugárzó csillagra.
– Ők épp most tértek vissza a sarkvidékről.
Elbűvölten nézed a két apró, távoli fénypontot. A hajad holdfényben ázik, miközben két kezeddel a csillagok felé nyúlsz, olyan, mintha le akarnád szakítani őket az égboltról.

A szógyermekeim többé már nem akarnak megszületni, elbújnak a torkomban. A strandpapucsodat nézem, aztán tekintetem átlépdel a takaród virágmintájára. Kérdőn figyelsz.
– Az emberek csupán pillanatnyi fogyasztói egymásnak. Ha képtelenek egy másik ember megtartására, új lélekhez menekülnek. Új szeretetre éheznek. A csillagok nem ilyenek. Ha két csillag nem szereti többé egymást, először mindketten elveszítik ragyogásukat. Aztán külön útra indulnak: az egyik nyugatra, a másik keletre. Mikor elérték a világ sarkait, hatalmas forrongó gömbbé duzzadnak. Ez a gyász és a tehetetlenség időszaka, lassan magukba roskadnak. Időről időre lángkönnyeket sírnak az ég arcára. Végül nem marad más belőlük, mint egy parányi fehér lélekcsomó, tele százezer megfertőzött, sosemvolt vallomással. Aztán a világ különböző sarkain lévő két csillag egyszerre robban fel.

A csillagok nem szólnak többet. Szógyermekeim már halva születnek, életük kezdet nélkül végződik be. Kezeink a takaró virágmintája alatt találkoznak, a hajadból holdfény csöpög a móló deszkáira.