Nem puszta nosztalgia

„Bámulatosan tudom változtatni az alakomat: ha akarom, olyan vagyok, mint egy szőrpamacs, vagy paróka, vagy egyujjas kifordított bundakesztyű, vagy szobafestő pemzli, vagy papucs orrán pamutbojt...” Ki ne ismerné e sorokat? Nyilván egy újszülöttnek minden vicc új, de Csukás István története annak is tartogat meglepetést, aki álmából felébresztve is sorolja Madárvédő Golyókapkodó, Órarugó Gerincű Felpattanó vagy a Bátor Tintanyúl nevét. Az én generációmnak alapvető mindez, jómagam például első autómat is Artúrnak neveztem el...

A Harlekin Bábszínház művészei alázattal, tisztelettel nyúltak a műhöz (illetve művekhez, hiszen két évadban közel 30 rajzfilm készült), de lényeges, hogy merték hozzátenni önmagukat, saját gondolataikat, játékosságukat. Ez gyakorlatilag az első pillanattól látható, hiszen olyan nyitánnyal indul a produkció, hogy tátva marad az ember szája. A vízvezetékbe burkolózó városka megelevenedik, a színészek hangjátékkal mutatják be a reggelt, a forgalmat. Itt él Picur, a kislány, aki – mint mindig – iskolába menet találkozik jó barátjával, Pom Pommal, és közösen eszelik ki a tervet, miként szerezhetnék vissza a labdát, amelyet Ibi néni kaparintott meg. S jönnek a történetek, Ásító Szörnyetegé, a Civakodó Cipőikreké és Gombóc Artúré, no meg Festéktüsszentő Hapcibenőé, Picur pedig velük, általuk jutunk el a megoldáshoz, amely persze mindenki számára megnyugtató.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] A vezetékből font városka remek ötlet, számos kiváló poén forrása, és öröm, hogy sikerül „bejátszani” a teret Fotó: Gál Gábor
[/caption]

Nem egyetlen részt emel ki tehát a produkció, hanem a Csukás-uinverzumba kalauzolja el a nézőt Szűcs Réka és Zádori Szilárd feldolgozása (előbbi az előadás rendezője is!), s éppen ettől él meg a szűk órában a játék. No meg a rengeteg ötlettől, amiből nyilván van bőven az eredetiben is, ám itt jönnek a pluszok, s hozzá az, hogy megelevenedik a város, kézzelfoghatóvá válnak a szereplők, kikacsintva a rajzfilmekre, mégis valódi bábszínházzá formálva e különleges világot.

A látvány persze alapvető kérdés, hiszen Sajdik Ferenc rajzait jól ismeri a publikum. Érthető módon nem lehetett könnyű dolga Csonka Erzsébetnek a díszlet- és bábtervezésnél, hiszen utalnia kellett az eredetire, mégis jelezni, itt valami újról lesz szó. Nos, a jól sikerült kifejezés nem megfelelő, igazán pompás figurák „születtek”, s külön taps jár a bögyös-faros királylány megjelenítéséért.

A Harlekin-féle „Pom Pom meséi” tehát nemcsak afféle nosztalgiautazásra hív, hanem igazi élményt nyújt, érdemes megnézni.