Szétfeszíteni a világot...

A Gárdonyi Géza Színház legújabb, évad végi bemutatója, Kocsis István drámája Vincent Van Gogh és Paul Gauguin párbeszédéből kibontakozó, nagy ívű vallomás a fény, a megvilágosodás erejéről, a művészet jövőbe tekintő szerepéről. Az előadás Beke Sándor rendezésében jó alkalom arra, hogy két színművész, Tunyogi Péter és Káli Gergely kiváló és alázatos művészi kvalitásairól megbizonyosodjunk. Tunyogi Péter már a Gali László alapította önálló társulat óta itt van Egerben, s mindig megbízható pillére az előadásoknak. Ő a mi Jumurdzsákunk az „Egri csillagok”-ban, de számos klasszikus műben jelentős, ám nem főszerepet alakító művész. Könnyeden, játékos eleganciával működteti az előadásokat, legyen akár Herceg a „Padlás”-ban, vagy Gyéres tanár úr a „Légy jó mindhalálig”-ban.

Gauguin alakítása majdnem főszerep: a szerző gondolatiságát azonos intenzitással közvetítik Káli Gergellyel. A Vincent Van Goghot alakító fiatalabb pályatárs kanyarokkal érkezett a pályára, egri születésű, (még emlékszünk rá a Zalán Tibor-féle „Eger kis csillagai”-ból), aztán eltűnt a szemünk elől, hogy visszatérjen történelmi kosztümben a Héthavas előadásban, vagy a közelmúlt mesedarabjaiban. Nem is sejtettük, hogy mennyi párhuzam van Káli Gergely személyes szenzibilitása és szorongásai, és a mindannyiunk által tisztelt-rettegett festő, Vincent Van Gogh jelleme között. Átváltozása ebben a szerepben megindító és magával ragadó, mélyen szuggesztív.

Beke Sándor érdeme, hogy meglátta a két színészben a lehetőséget, s rájuk szabta ezt a már harmincöt éve a köztudatban lévő darabot. Az akkor még határon túli szerző, Kocsis István már a hetvenes években elismert drámaírónak számított itthon. A színészek valósággal versengtek az általa írt szerepekért, s ezek egyik első darabja a „Tárlat az utcán”. Kocsis István vonzódása a szakrális témák iránt különleges helyet jelöl ki számára az irodalomban. A Szent Korona-tanról írt esszéje, vagy a Táltos paripa című könyve mélyen szántó olvasmányok. Már pályája kezdetén izgatta a művészet közösség- és történelemformáló szerepe, a kiválasztottság mikéntje, s a Van Goghról írt darabja saját alkotói nézetei kialakításában is segítették.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] Tunyogi Péter (balról) és Káli Gergely, azaz Gauguin és Van Gogh Fotó: Gál Gábor
[/caption]

A „Tárlat az utcán” kétségbeejtő szituációra épül: a pályája zenitjén tartó festő maga kínálja az utcára kitett képeit, hogy ne haljon éhen. A járókelők elfordulnak, csak a vele egy fedél alatt élő Gauguinra számíthat: egymást támogatják és marcangolják is egyszerre. Gauguin vigyázz barátjára, a zsenire, s miközben a napi megélhetéssel küszködnek, és csodás és messzemutató terveket szőnek. Gauguin a trópusokról álmodozik (ahová aztán, tudjuk, el is jutott, remekműveket alkotva), Vincent pedig a nyomorult bányászok megváltásáról szónokol, s az éhséggel és kilátástalansággal küszködve az egész emberiséget akarja megváltani. Izzó napraforgói – ahogyan pályatársa is megfogalmazza – átstrukturálják a világot, ami ezután már nem lesz ugyanolyan.

A művészet saját korát megelőző, látnoki szerepe mindig is izgatott minden alkotót, így Kocsis Istvánt és Beke Sándort is. Mégis csak van értelme a világnak, ha egy-egy pillanatra, egy-egy műalkotással közeledünk a fény, a teljesség felé. Az egri előadás érvényesen mutatja fel ezt az üzenetet. A két színművész intenzív, sodró lendületű játékához a mellékszereplők, Réti Árpád, Sata Árpád, Lisztóczki Péter és Pilisy Attila érvényesen járulnak hozzá. Vincent a pszichiátriai betegek otthonában végzi, de napraforgói, beszélő tárgyai izzó színekben a színpadon is felragyognak hirdetve a művészet mindenekfölöttiségét. S ez jelen korunkban, amikor amúgyis minden profitorientált, mégis biztató.

A „Tárlat az utcán”-t a stúdiószínpadon játsszák, két részben. Reméljük a jövő évadban is láthatjuk a darabot, s a nagyszerű alakításokat.