„Azt hisszük, ez velünk úgysem történhet meg...”

Betörtek, megerőszakolták, megölték, kirabolták, molesztálták – ezekkel a szavakkal nap mint nap találkozunk, és lassan annyi jelentőséget tulajdonítunk a dolognak, mintha csak az épp aktuális időjárást állapítanánk meg. Azt hisszük, ez velünk úgy sem történhet meg, és hogy az áldozat is ugyanúgy hibás az egész malőrben. Az igazság és a tehetetlenség megértéséhez engem a valós megtapasztalás vezetett el…

Nemrég kezdtem el a gimnáziumot, de a barátszerzés sosem volt erősségem. Egyedül az interneten voltam valaki, vagyis ezt gondoltam. Rengeteg ismerősöm volt, akikről szentül hittem, hogy az én legjobb barátaim. Ezek a „barátok” egyszer elhívtak egy buliba. Az izgatottságom a közelébe se érhetett az akkori érzéseimnek. Végre találkozhatok velük, és biztosan nagyon jól fogjuk érezni magunkat. Egyéb hasonló dolgok reményében kezdtem el a készülődést eme jeles eseményre.

A fekete ünneplő szoknyából levágtam jó pár centit, hogy pontosan egy öv méretű szoknyát kaptam eredményül, amit egy haspólóval egyetemben a táskámba gyömöszöltem, és úgy indultam el az egyik, akkor barátnőmnek hitt személyhez, akinél átöltözködhettem.

A diszkóba érve az izgalomtól, a kihívó ruhától és a maszkszerű sminktől feszengve ültem az egyik széken, miközben a netről jól ismert fiún gyönyörködtettem túlfestett szemeimet. Arra az elhatározásra jutottam, hogy mielőtt a srác elé állok, letesztelem a vonzerőmet. Találomra odamentem egy kedves mosolyú, nálam jó pár évvel idősebb férfihez. Beszédbe elegyedtem vele, ő pedig meghívott egy italra. Tisztán emlékeztem apám szavaira az idegenekkel kapcsolatban, de ezt a kis hangocskát a háttérbe szorítva csakis a flörtöt helyeztem minden elé. Az italnak borzalmas íze volt, a műszempilla és a neonfények bántották a szememet, és hirtelen szédülni kezdtem… Filmszakadás…

Amikor újra tudatomnál voltam, már a parkban egy bokor mögött vihogva hánytam, miközben a férfi fogta a hajamat. Nem fáztam, vagy csak nem jutott el a tudatomig a kabátom és a cipőm hiánya. Csak nevettem és dülöngéltem, miközben a férfi a derekamat átkarolva támogatott. Filmszakadás…

Fáztam. Egy elhagyatott utca járdáján feküdve tértem magamhoz fehérneműben. Fölöttem három férfi tornyosult. Az első férfi kalapban engem videózott, miközben társa a megmaradt ruhaneműimtől való megszabadításon ügyeskedett, míg a harmadik csak öntudatlanul röhögött.

Kétségbeesett sikoltozásba kezdtem, és megpróbáltam lelökni magamról a nemrég még szimpatikusnak tűnő férfit, aki könnyedén nyomott vissza a jéghideg betonra. Végül lekerült rólam minden ruha, könyörögve sírtam, miközben már minden reményemet feladtam. Hirtelen egy magabiztos kiáltás törte meg a sikátorban visszhangzó sírásomat. Filmszakadás…

Otthon tértem magamhoz, a saját ágyamban. A járőr – aki megmentett – vitt haza. Eljárás indult az elkövetők felkutatására, ami még jelenleg is folyik. Soha sem hittem volna, hogy ez velem is megeshet. Arra, hogy mi történt, lehet, hogy soha nem fogok teljesen emlékezni, de úgy érzem, nem is szeretnék. Soha sem!