Kádas Géza, a gyorsúszóból lett példakép

Az 1948-as londoni olimpián egy országosan alig ismert, 22. születésnapját a nyári játékok idején ünneplő egri úszó öt nap alatt beállította nagy elődje, a Bárány István által 1928-ban és 1932-ben elért olimpiai eredménylistát: ezüst, bronz és 4. hely. Kádas Géza 1926. augusztus 7-én született Egerben. Az úszósportban megszokotthoz viszonyítva nagyon későn, 15 éves korban kezdett el sportolni. Bakó Jenő, aki egész pályafutása alatt edzője volt, gyenge úszástudású, alacsony növésű, fejletlen gyerekként jellemezte, aki viszont egyetlen edzésről sem hiányzott. Legjobb barátja és osztálytársa, az akkor már ifjúsági bajnok Válent Gyula példája is jó hatással volt rá.

A kiemelkedő edzésmunka és a fizikai fejlődés felszínre hozta a Gézában szunnyadó tehetséget, és már 1943-ban, 17 évesen 800 méteren ifjúsági bajnokságot nyert, 1945-ben pedig ugyanezen a távon a felnőtt mezőnyben sem talál legyőzőre. 1946-tól kezdődően ő számított az ország leggyorsabb úszójának. 1947-ben a monte-carlói Eb-n 100 és 400 gyorson 4., a váltóval 3. helyezést ért el. 1948-ban tovább javultak az eredményei, a londoni olimpia előtt mégsem ő számított a magyar csapat favoritjának. Elsősorban a Monte-Carlóban 1500 méteren Európa-bajnok Mitró Györgytől, és a két mellúszónőtől, Székely Évától és Novák Évától vártak érmet. Londonban Kádas Géza óriási meglepetésre 100 méter gyorson két amerikai úszó mögött a 3. helyen végzett, de sok semleges szemtanú véleménye szerint valójában a 2. helyen csapott célba. 400 méteren negyedik lett úgy, hogy csak két amerikai és egy ausztrál úszó előzte meg, vagyis ezen a távon is a vén kontinens legjobbjának bizonyult. Befejező embere volt az ezüstérmes 4x200 méteres gyorsváltónak.

[caption id="" align="alignleft" width="262"] Kádas Géza
[/caption]

Hatalmas küzdelmet vívott az amerikai váltó utolsó úszójával, aki magyar és brit tudósítók egybehangzó véleménye szerint túlváltott, de a magyar vezetők érthetetlen módon nem adtak be óvást.

Kádas példaképpé vált a következő években Egerben, mindenki az ő barátságát kereste, a Vízmű és Gyógyfürdő Vállalat igazgató-helyettese lett. A megnövekedett népszerűséget szerényen fogadta, mindig mindenkihez volt egy jó szava, és tovább dolgozott nagy célja, az olimpiai bajnoki cím elérése érdekében. 1950-ben három Európa-bajnoki címtől esett el, mivel a magyarok bojkottálják a Budapesttől elvett és Bécsnek odaadott kontinensviadalt. A magyar bajnokságot 100 és 400 méteren is az Európa-bajnoknál jobb idővel nyerte, és a váltó is abszolút favorit lett volna. 1951-ben megjavította Csík Ferenc szakállas 100 méteres csúcsát, és 56,3 másodperccel világranglista vezető volt. 1952-ben Helsinkiben ő számított a versenyszám egyik esélyesének.

Az elő- és a középfutamban is biztatóan úszott, sajnos a döntőt elizgulta: 58.6 másodperccel az ötödik helyen végzett, pedig egész évben, „álmából is felkeltve” 58-on belüli időre volt képes. Folytatta a munkát, de 1954-ben, 28 évesen, a kilenc magyar aranyérmet hozó torinói Európa-bajnokságon 100 gyorson „csak” bronzérem jutott neki. A 4x200 méteres gyorsváltóval viszont végre Európa-bajnoki címet szerzett. 1956-ban még tagja volt az olimpiai keretnek. Fegyelmezetten vette tudomásul, hogy át kell adnia a helyét a fiataloknak, pedig nagyon jó lett volna, ha kijut Melbourne-be és nincs Egerben az ''56-os forradalom idején.

Kádas sosem volt hangadó, politikus alkat, viszont a város egyik legnépszerűbb emberétől elvárták a vélemény nyilvánítást. Jóllehet semmilyen erőszakos cselekményben nem vett részt, 1956. december 13-án letartóztatták, és 1957-ben nyolc év börtönbüntetésre ítélték. A rábizonyított cselekményhez (50 db Népszabadság nyilvános elégetése) viszonyított rendkívül súlyos ítélet talán országos ismertsége és helyi népszerűsége miatt született. 1961-ben szabadult. A vízmű vállalat, ahol igazgatóhelyettes volt, segédmunkásként alkalmazta. Sokan elfordultak tőle, nem mertek a politikai elítélttel mutatkozni. 1967-ben a fővárosba költözött, ám ott sem sikerült új életet kezdenie. Egyre több betegség gyötörte, 1979-ben mindössze 53 éves volt, amikor elhunyt.

A szerző olimpiatörténeti kutató