HEOL

Az előadás kapcsán az alkotók mondják el véleményüket.
Schruff Milán színművész:
– Zsigmond egy feltörekvő uralkodó, akiben megvan ugyan a tehetség, de bizonytalan, és megtörik, amikor elfordulnak tőle. Nem felelős uralkodó, fiatal még. Kicsit mintha játéknak tekintené a trónt, nem tartja be az ígéreteit.

Márton László:
– El akartam kerülni az ironikus karikatúrát, és az üres, patetikus kliséket is. Azt gondoltam, fel kell vállalni magyarságunk ellentmondásosságát. A történelem, mint múzeum, nem érdekes. Az aktuális áthallások önmagukban megint csak érdektelenek, a ma konfliktusairól másfajta darabot írnék. Az eleven emberi természet működése érdekelt a legjobban. Báthory Zsigmond alakja, aki intelligensebb, érzékenyebb a környezeténél, de nem tudja az eseményeket a kezében tartani, határozatlansága a darab végére gonoszságba fordul. ...

A térség ma is ugyanaz, mint 400 éve – sok politikai beidegződésünk akkor alakult ki. Ilyen például a politikai mezőny kettéosztottsága: gondoljunk csak a Mohács utáni helyzetben János magyar király és Ferdinánd Habsburg uralkodó híveinek szembenállására. De ebben a korban gyökerezik az a politikai hagyomány is, hogy Magyarország mindig keleti és nyugati típusú birodalmak között lavírozik. Akkor keleti volt a török, nyugati a Habsburg, a közelmúlt történelmében keleti volt a Szovjetunió, és ma megint nyugati az Európai Unió. Száz-kétszáz évenként a magyar történelemben ez az ingamozgás lezajlik.

  Csizmadia Tibor: A színház dolga, hogy valamilyen módon megmutasson, felkavarjon és élményt jelentsen a nézőnek.

Csanádi Judit díszlettervező:
– Mi következhet még a mélybe csúszás és a csernobili robbanás után? A törött nádszál a vég, ahonnan már nincs tovább, ahol mindenki elveszíti emberi mivoltát, és az esélyt is arra, hogy méltósággal haljon meg. Ez a darab ráismertet a nemzeti tragédiáinkra, jelenünkre. Csanádi Judit néhány hónapja kapott World Stage Designe Díjat Szöulban A nagyratörő és Az állhatatlan díszleteiért. Arról, hogy miként lehet ezt túlszárnyalni, a következőt felelte:

– Meg kell mondjam, ez a harmadik rész tetszett a legjobban a három közül. Ez a legtömörebb, talán epilógusnak is felfogható. Végkifejletéhez jut mind a darab társadalmi, mind nemzeti és magánéleti vonala. Az hajtott, hogy ne az előző két díszlet inspiráljon, hanem ezt a darabot, mint önálló élőlényt tudjam nézni, ez szólaljon meg bennem. Utána majd megtalálom a következetes megoldást, hiszen egymásból következnek. Az előadásból indulok ki, hogyan lehet olyan térrel megsegíteni a cselekményt, hogyan a legelevenebben jöjjenek létre az emberek közötti szituációk. Az volt az első gondolatom, hogy zárjuk össze a szereplőket, és valahol lentre tegyük a játszóteret.

Csizmadia Tibor igazgató, a darab rendezője:
– Ha rátámaszkodunk egy nádszálra, az átszúrja a kezünket, mint ahogy Zsigmond sem támasza az országnak. A történelmi játék kerüli az aktualizálást, mégis a mához szól, megszólalnak benne a mai életérzések is. Ha elhangzik egy-egy olyan mondat, ami a mai társadalmi vagy politikai helyzetre rímel, az természetesen a nézőben is rezonanciát kelt. Ez a színház dolga, hogy valamilyen módon megmutasson, felkavarjon és élményt jelentsen a nézőnek.