Kitüntető címmel ismerték el Hatvan főorvosát

Mi a családommal olyan turaiak vagyunk, akik 47 éve Hatvanban élünk. A mostani elismerés visszaigazolása annak, hogy nemcsak mi fogadtuk el a várost, hanem a város is bennünket – nyilatkozta dr. Köles József, miután Horváth Richárd­ polgármestertől átvette a Pro Urbe díjat.

Utóbbi állítása többszörösen igaz lehet, tekintve, hogy nem ez az első kitüntető cím, amellyel a főorvos úr tevékenységét méltányolták. Az évtizedek során kapott szakmai és ­közéleti elismerést eleget. A mostani talán azért kedvesebb számára mindegyiknél, mert a megkoronázása egy olyan életútnak, amely nem messze a munkahelyétől, a Bajza gimnáziumban kezdődött még 1961-ben.

– Ez idő alatt rengeteget változtunk, nemcsak a mi életünk, hanem az egészségügy és a település is – nyilatkozta. – A történéseknek a részesei voltunk, és hálát kell adnom, hogy ehhez megfelelő útravalót kaptam a családomtól.

Dr. Köles József, amikor a családról beszél, egyrészt a felmenőkre gondol, a turai otthonra, ahol felnevelkedett, s ahonnan kiengedték az életbe, más­felől pedig három gyermekére és élete elválaszthatatlan társára, akik megkönnyítették felelősségteljes – és megannyi lemondással járó – gyógyító tevékenységét. Szerinte a mostani kitüntetése is ötven százalékban a feleségét illeti.

– A mi hivatásunk olyan, hogy ébrenlétünk több mint háromnegyedét a munkahelyünkön töltjük. Esetemben is így történt ez 45 esztendőn át nap mint nap, s csak két éve, ­mióta nyugdíjas vagyok, lazult egy kicsit az életvitelem. Ma már „csak” heti három alkalommal dolgozom, és ügyeletet sem kell vállalnom – mondta. Orvosi hitvallása a feszített tempó ellenére is erős humanitásról és büszkén vállalt vallásos meggyőződéséről tanúskodik: az embert egészben kell látni, a testi és a lelki gondjaival együtt.

A főorvos úrra is érvényes a mondás, miszerint olyan hivatást űz, amely élete végéig nem szűnik meg. A nyugdíjas évek – mint egy régebbi beszélgetés alkalmával fogalmazott – legfeljebb annyi változást jelentenek számára, hogy ha reggelente csörög a vekker, nem kell minden egyes nap öt percig magába szállnia, hogy munkájához erőért, türelemért, szeretetért imádkozzon a Jóistenhez. Elég, ha az egészségéért fohászkodik.

– Lehetséges, ha annak idején más pályát választok, másként alakult volna az életem is – de minek? Az emberek gyógyításánál aligha létezik felemelőbb küldetés – summázta a mögötte álló évtizedeket.

Olthatatlan szenvedély

Dr. Köles Józsefet olthatatlan szenvedély hajtja a művészetek felé. Bő harminc éve tagja a Polifónia Vegyeskarnak, megalakulásától a Grassalkovich-kórusnak és félig-meddig a Szent Adalbertről elnevezett egyházi kórusnak is. Pár éve azt mondta: éneklés nélkül már infarktust kapott volna. Ezeken kívül verset, prózát mond, ha alkalom adódik, s színdarabban is pódiumra lépett már. De akad egy jóval titkosabb vágya is: szeretne festeni. Azaz festett ő már képeket, de talán most jött el az ideje, hogy belevágjon úgy igazán, ahogy a szíve diktálja. És ma már a családra is több ideje marad: ha a görbeéri tavak mellett összegyűlnek, húszan, ha pedig a nagycsalád sereglik össze, hatvanan is vannak.