Szomorú történetek: németek voltak, hát elhurcolták őket

A 73 évvel ezelőtti elhurcoltatás emlékére a község helyhatósága, illetve a kom­polti német önkormányzat által szervezett megemlékezésen a málenkij robotnak titulált kényszermunkatáborok egyik 91 éves túlélője is jelen volt. Az ikladi Glaubacher József a Heonak azt mondta, hogy innen vitték el 17 évesen. Ikladról gyalog terelték őket idáig, itt szállásolták el és január 2-án vagonírozták be valamennyiüket.

– Harminckét hónapot töltöttem kint, minden nehéz volt, de főleg az élelem hiánya – mesélte a GUPVI- (hadifogoly- és internáló) táborok túlélője. – Édesapámmal együtt voltam, ő egy év után térhetett vissza. Mikor hazajöttem, még bevonultattak katonának két évre Táborfalvára. Mikor mondtam, hogy én már voltam itt és itt, azt válaszolták, hogy miért mentem. Miért mentem, érti? Először gyárban dolgoztunk, takarítottunk. De utána felajánlottak több kenyeret, hogyha bányába megyünk. Jelentkeztünk többen, 540 méter mélyre mentem le a bányában, 1947. augusztusban kerültünk haza.

Gajdárné Bata Gizella az édesanyja által sokat elbeszélt emlékeit idézte fel kérésünkre. A mama, Póser Gizella ugyanis idén júniusban meghalt. Őt egyébként 22 évesen vitték el. A lánya szerint elevenen élt benne az utolsó pillanatig mindaz, ami ott történt. Hogy mik voltak a legfájdalmasabb élmények? Végül is minden. Nagyon sokat éheztek, szörnyű volt. Fáztak, rühösek lettek, rettenetes körülmények között éltek.

– De ő mindig az éhezést tartotta a legnehezebbnek. Dolgoztak és nem volt mit enni. Mindig azt mondta, hogy egész Oroszországot felépítették volna, ha kaptak volna rendesen élelmet – közölte Gajdárné.

Az elbeszélésekből tudja, hogy a kompoltiak – 72 embert vittek el a faluból – együtt maradtak. A rokonságból elszállították még Józsa Annát és Póser Juliannát, akinek a mama az unokatestvére volt.

– Ancika néni visszajött édesanyával, de Juliska néni sajnos ottmaradt – idézte fel az anyjától hallott történeteket Gajdárné Bata Gizella. – Sokat éhezett, a krumpli héját megfőzte, megette és reggelre meghalt. Ez is nagy fájdalom volt, hogy ott temették el. Mindig azt mondta az anyu, hogy Juliskát még aránylag emberhez méltón temették el, de nagyon sokakat nem. Szerintem anyu naponta találkozott a halállal, csak áldott jó teremtés volt minden szempontból.

Egyebek között nagyon jó volt a humora, meg ami a legfontosabb, nagy hite volt. Akiknek ott nagy hitük volt, azok mind hazajöttek. A hit adott erőt nekik, meg az összetartás, amit Dornbach Mariska néninek köszönhetnek. Pesten dolgozott a minisztériumban, de hazahívták a szülők, arra hivatkozással, hogy a tanácsnál azt közölték, haza kell jönnie. Őt is elvitték és nagyon összetartotta az egész közösséget. Ő volt a legidősebb közöttük, tanítónő. Azt a pici ételt, amit kaptak, ő beosztotta mindenkinek. Aki nem tudott odafigyelni arra, hogy beossza, az elveszett. Egy étkezésre egy szelet kenyeret kaptak, egy kanál rizst.

Így látja egy elhurcolt unokája

Balázs Zoltán, Kompolt polgármestere a szombati megemlékezésen úgy fogalmazott, hogy elsősorban mint egy elhurcolt nagymama unokája van ott, másodsorban mint polgármester. Unokaként arról szólt, hogy a nagymamája 18-19 éves volt, amikor elvitték mint kompolti svábot.

– Ő szerencsés, mert hazajöhetett. Emlékszem, gyerekként, amikor kísért engem az óvodába, többször fölhozta a múltat, ami miatt nagy-nagy szomorúság jelent meg a tekintetében. Keveset szólt róla, tiltották neki, hogy beszéljen erről. Főleg rosszat ne arról az időszakról. Nagymamám alapvetően vidám természetű ember volt, de az a szomorúság végigkísérte az életét. Talán még több emberséget sugárzott felénk, hogy valahol igenis vidám ez az élet. De vannak dolgok, amiről sem gyerekként, sem polgármesterként nem lehet megmondani, hogy miért történhettek meg.