Reisz Gábor: az itt és mostról azt állítani, hogy örökké tart, életszerűtlen

– Telt házzal vetítették az imént a filmet. Számítottál a Rossz versek sikerére?

– Azt gondolom, ez egy közönségbarát produkció lett. Emögött nem volt izzadtságszagú szándék, de humoros, pörgős a film, és sok olyan elemet tartalmaz, amivel könnyű azonosulni, ezáltal sokféle közönséget meg tud szólítani. Inkább az lepett volna meg, ha keveseket érdekel. Az előző filmnek, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlannak elég nagy közönsége lett, mondhatni rajongótábora, talán közrejátszott ez is a Rossz versek sikerében, illetve tartalmaz olyan kulcsszavakat is, mint a szerelem, ami talán a legfőbb gyújtópontja annak, hogy a közönség elinduljon moziba.

– Van a magyar filmnek egy negatív csengése, ami miatt sokan már csak azért sem néznek meg egy-egy újdonságot. Szoktál ezzel szembesülni?

– Persze, de én azt gondolom, az utóbbi négy–öt évben nagyon sokat változott ez a nézőpont. Amikor az előző filmet, a Van…-t forgattuk, még sokkal rosszabb helyen volt az emberek fejében a magyar film, de én fejlődést érzek. Nagyon sokszínűvé vált a hazai filmvilág, sok elsőfilmes alkotó lépett porondra, akik teljesen különböző hangokon szólalnak meg. És nagyon sokaktól hallottam, hogy milyen jó, hogy egy magyar film ilyen is lehet.

– A Rossz versek ­visszatérő motívuma a felnőttkori én szembesülése a gyermekkori álmokkal. Tekintve, hogy a film mindvégig személyes ihletésű, a tieid mit szólnának, ha összefutnátok?

– Az érettségi után testnevelő tanárnak tanultam, egy évig tanítottam is, mielőtt az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett volna. A küzdelem, amikor az ember valami művészi kifejezésmódot keres, a filmbeli szerephez hasonlóan engem is elkísért a gyerekkor évei alatt: festettem, zenéltem, verset írtam, de nem sokon múlt, hogy végül magammal és a környezetemmel is el tudtam fogadtatni, hogy én tényleg ezt szeretném csinálni. A filmbeli főszereplő életében nem következett be ez a fordulat, ő még sokkal több kompromisszumot kötött. És ez a fajta énem a mai napig nagyon sokszor előjön, és azon szokott gondolkozni, milyen nehéz lenne abban az állapotban szembesülni a gyerekkori vágyakkal. De ha most találkoznék velük, úgy érzem, nem kérdőjeleznének meg. Azáltal, hogy rátaláltam a filmre, sok olyan folyamat ért révbe, melynek ők is részesei voltak.

– A Rossz versekben nemcsak rendezőként és főszereplőként tűntél fel, de forgatókönyvet írtál, zeneszerzőként működtél közre, és még forgatni is terveztél. Szokták mondani, hogy ennyi mindent egyszerre nem lehet jól csinálni. Léteznek mégis polihisztorok?

– Ezt idejétmúlt kifejezésnek gondolom. A film egy sokoldalú összessége a ­művészeti ágaknak: irodalom, képzőművészet, zene, ritmusérzék egyesül benne, és még rengeteg minden, pont ezért szeretem csinálni. Egyetlen dolog, ami talán nem jellemző, a zeneszerzés, de erre is ismerek nagyon jó ellenpéldákat. És van bennem egy olyan érzés, hogy ez a fajta személyesség, ami sokszor egy emberből fakad, csak egységesebbé teszi a végeredményt.

– Említetted egyszer, a filmben azt szereted, hogy bármi megtörténhet – ezt a Rossz versek alá is támasztja. Ez egyfajta ars poeticája a műveidnek?

– Én akkor élvezek igazán egy filmet, ha szabadságot érzek benne. Akkor tartom izgalmasnak nézni és csinálni is, ha van benne kísérlet, bár azt nem állítom, hogy ez lenne a saját nyelvem. A Rossz versek kicsit olyan, mint egy gondolat- vagy emlékfolyam, amiben folyamatosan kutat és utazik az ember, ahogy jellemzően az életben is teszi. És szeretne az összes film kicsit hasonlítani az életre.

– A Rossz versek fő témája a szerelem, ám a hangnem sokszor szinte már ironikus. A szereplők dilemmáját idézve: most akkor csoda vagy sem?

– A szerelemről beszélni mindig nagyon veszélyes dolog, mert fennáll az esélye, hogy egy cukormázas, giccses, fennkölt valami lesz belőle. Szerintem szükség van az öniróniára, és ez nem vesz el belőle. Nézőpont kérdése az is, vajon csoda, és hogy elmúlik-e. Számomra nem, de ez nem azt jelenti, hogy az embernek egyvalakibe kell szerelmesnek lennie egy életen át, mert a viszonyulásunk mindig változik. Inkább az energia az, ami biztosan nem múlik el, és ennek egyik bizonyítéka számomra éppen az, hogy végig tudtuk csinálni ezt a filmet.

– Az utolsó képkockák után nagyon sok kérdés maradt a levegőben. Előre tudtad, hogy így zárod le?

– Nyitva akartam hagyni azt, hogy mi lesz a két emberrel, hogy a főszereplő mennyire lépett túl, vagy mennyire adta fel a küzdelmet. Én abszolút a nyitott befejezés híve vagyok, sokkal közelebb áll az élethez. Furcsán érzem magam, mikor egy film nagyon kereken végződik, persze ez nem jelenti azt, hogy nem lehet frappáns a lezárás. De azt állítani, hogy valaminek itt és most vége van, és az a pont az örökkévalóság, nagyon életszerűtlen.

– Sokan kérdezik, milyen terveid vannak a jövőre nézve, de azt szoktad mondani, időnek kell eltelnie. Mennyinek?

– Körülbelül egy hónapnak. Várom, hogy a Rossz versek leülepedjen, és meg tudjam fogalmazni, mi az, amit mindenáron meg szeretnék valósítani. Nem szívesen döntenék egy film mellett csak azért, hogy csináljak valamit, akkor sem, ha szórakoztató vagy izgalmas az ötlet. A legrosszabb úgy belefogni, hogy a felénél jössz rá, hogy mégse szeretnéd, de már végig kell csinálni, ezt el akarom kerülni. Olyat szeretnék, ami felér egy misszióval.