Időutazás helyett szürreális élmény vár az egykori cukorgyár romjai között

Az időutazás kifejezés ez alkalommal nem felelne meg a valóságnak. Az egykori selypi cukorgyár területén tett barangolás ugyanis sokkal inkább szürreális élmény, semmint kedves emlékű séta a múltban. A több mint százéves üzemet 1998-ban zárta be akkori francia tulajdonosa. A gyártelepet ezt követően eladták egy vállalkozásnak, amely kiszerelte a hasznosítható fém alkatrészeket, majd a romokat hátrahagyva távozott. A területet ismét értékesítették, annak jelenlegi „gazdája” – aki a napokban lehetővé tette számunkra a belépést – pedig úgy nyilatkozott, hogy igyekszik rendbe tenni, amit csak tud.

Nem lesz könnyű dolga. Ugyanis az egykori „nagyirodán” kívül nem sok minden maradt meg épségben. Talán csak – úgy-ahogy – a cukorraktár, a központi és a gépműhely, valamint a hajdani asztalosműhely egy része. Ezekre is jócskán ráfér azonban a felújítás, ha a jövőben közösségi vagy egyéb célokra szeretnék hasznosítani.

A jellegzetes főépületből – amely a cukor előállításának legfontosabb színtere volt – semmi nem maradt meg, legfeljebb egy-egy csőcsonk, szerszámmaradék, emlékeztet a szebb időkre. A nagyiroda bútorait rég elvitték, s a huszadik század eseményeit idéző dokumentumok után is hiába kutattunk már. Keserű szájízzel léptünk ki a portaépületnél, ami – majdnem elfeledkeztem róla – szintén viszonylagos épségben vészelte át az elmúlt időszakot. A látvány magáért beszél, az átgondolatlan privatizáció nagy-nagy dicsőségére.