Örömteli diákrandevú a 4-es iskolában – ötven év után

Egymást kitörő örömmel üdvözlő, azért néha merengve méricskélő szépkorúaktól telt meg élettel az egri egyetem Bartók téri gyakorlóiskolájának – az egykori 4-esnek – a bejárati aulája. Volt is erre jócskán ok, hiszen sokan közülük fél évszázada nem találkoztak. Ötven éve, 1969-ben ballagtak általános iskolai alma materukban az akkori nyolcadik évfolyam három osztályának tanulói.

Egykori B-sek, Budavári Ágnes és Misi Katalin fejéből pattant ki a nagyszerű ötlet, hogy épp ideje egy csodás randevúnak. Mind a három osztály diákjainak, akik nyolcvannyolcan fejezték be alsófokú tanulmányaikat abban az esztendőben. S akik eleget tettek a kiváló szervezők meghívásának, nem bánták meg, hiszen ismét beszélhettek hajdani társaikkal, felidézhették a valamikori csínytevéseket, a máig megőrzött szép – esetleg nem túl kellemes – emlékeket.

Különös zsongás töltötte be szombat délután az ebédlőt, ahol a jó kedélyű hölgyek és urak egycsapásra átváltoztak a régi diákokká. Nagy figyelemmel hallgatták Kormos Istvánné Valika néni bölcs gondolatait, akire legtöbben szigorú, de emberséges és igazságos tanárként tekintettek annak idején. S mielőtt mindenki elmesélhette dióhéjban élete történetét, felállva, fejet hajtva emlékeztek arra a tizenöt egykori diáktársukra, akik már nem lehetnek közöttük.

Ami különösen kiváltotta legtöbbjük tetszését, az az volt, hogy a mesélők döntő része szíves-örömest elevenített fel öt évtizeddel ezelőtti, számára máig emlékezetes pillanatokat, szituációkat is. A rosszalkodástól, például a fejbetöréstől (most bocsánatot is kért a tettes) a játékos ötleteken át az utolsó év záróbuliján nagy sikert arató saját diákzenekar fellépéséig az intézmény tornatermében.

Aki ott volt ezen az összejövetelen, annak jó érzés volt hallani a ma már számos nagymamától és nagypapától a roppant erős és nagyon pozitív életigenlést, s hogy az előadásokat legtöbbjüknél irigylésre méltó kisugárzás, hatvanegynéhány évesen is megsüvegelendő tettrekészség kísérte. Egyikük esete egyszerre volt nagyon megrázó és tapsra ragadtató: pár éve súlyos betegség miatt pár hónapot jósoltak neki az orvosok, ám ő nem törődött bele, küzdött a kórral, még idén év elején is életmentő műtéteken esett át, de ma csodásan néz ki, fiatalos lendülettel beszél minderről, arra intve mindenkit: sosem szabad feladni, bármit mondjon bárki!

Ezen írásban sajnos, nincs hely valamennyiük sztorijának lejegyzésére, de elhiheti bárki, mindegyiküké megérne egy-egy szép regényt. Legfeljebb az árnyalja némileg az összképet, hogy az elbeszélésekből kiderült, a jelen lévő csaknem félszáznyi mama és papa majdnem felének van olyan gyermeke, aki külföldi munkával igyekszik – kénytelen – megteremteni családjának a jobb megélhetést.

Nem feledhető el megemlíteni a hajdani diákokat útba igazító osztályfőnökök nevét: a A-soké Béky Lórándné Jutka néni, a B-seké Papp Károly, majd Kocsis Sándorné Erzsike néni, a C-seké Markos Tiborné Margó néni.

A találkozó kitűnő hangulata alapján nem meglepő, hogy szinte valamennyi ott lévő egyetértett: e randevúkat érdemes rendszeressé tenni.