Több mint negyven éve gondoz súlyosan sérült gyerekeket az egri ápoló

– Mintha csak tegnap lett volna. 1974. szeptember elsején léptem be az intézmény kapuján először. A Népújságban bukkantam a hirdetésre, hogy ápolót keres az otthon, aminek azóta csak a neve változott, a feladat ugyanaz. Bevallom őszintén, alig 18 esztendős fiatalként számomra is sokkoló volt először, ami itt fogadott, hiszen akkoriban fogyatékkal élő emberrel nem nagyon találkozhattunk. Eldugták őket a kíváncsi szemek elől. Mégsem rettentem meg, a segíteni akarás hozott ide, és tartott itt négy évtizeden át – idézte fel a kezdeteket Marika.

Szavai szerint a kezdetek óta sokat változott a szemlélet, egyre többet igyekszik tenni a tavaly fennállásának ötvenedik évfordulóját ünnepelt intézmény is azért, hogy az átlagemberek elfogadóbbak legyenek azokkal, akiknek az élet nem adott olyan jó esélyeket, mint az egészségeseknek.

– Hamar megtanultam, ennek a munkának a kulcsa, hogy szeretni kell a ránk bízott gyerekeket. Ez nem úgy megy, mint a mesében, hogy az első pillanattól így van. De ezek a gyerekek tudnak valamit. Mégpedig azt, hogyan tekergőzzenek be a szívünk csücskébe. Nekik nincs betegségtudatuk, bármilyen súlyos állapotban vannak is – magyarázta.

A nemrégiben Pro Caritate díjjal elismert ápoló munkahelyén több osztályon látják el a gyerekeket. Egy hat férőhelyes részlegen a három évnél fiatalabb kicsik, a fogyatékos­otthoni 148 férőhelyen pedig a középsúlyos, a súlyos fogyatékos, a halmozottan, súlyosan-halmozottan sérült gyermekek és az intézményben felnőtté vált fogyatékkal élők ellátását biztosítják.

Rendelkeznek ugyanakkor ápoló-gondozó lakóotthonnal is, ott 16 éves kortól nyújtanak teljes körű ellátást elsősorban az intézményben felnövő fiatalok számára.

Marika az intézményben csak fekvőosztályként emlegetett részleget vezeti. Belépve oda, meg is bizonyosodhatunk róla, valóban embert próbáló itt a napi munka, még akkor is, ha mi magunk is felidézhetjük, évtizedekkel ezelőtti látogatásunk óta még barátságosabbá, kényelmesebbé tették a helyet. Szükség is van rá, hiszen az itt élő fiatalok valóban ágyhoz kötöttek, többségüket kocsiba sem lehet kiültetni. A speciális fából készült ágyak könnyebbé teszik a gondozásukat, ugyanakkor a környezet így a lehetőségekhez mérten a lehető legbarátságosabb.

– Rengeteg gyereket elveszítünk, és ez még akkor is nehéz, ha jól tudjuk, hogy az állapotuk miatt ez elkerülhetetlen. Megtanultunk együtt élni ezzel – fogalmaz.

A többesszám pedig nem véletlen. Marika valóban úgy gondolja, az ő hivatásuk csapatmunkát igényel. Itt nincsenek egyéni eredmények, csak együtt tudják jól végezni a feladataikat, ezért úgy gondolja, a nemrégiben átvett elismerést igazából az egész osztály, az intézmény csapata érdemelte ki.

– Simogatás, szeretgetés nélkül ezt nem lehet csinálni. Igyekszünk széppé tenni azt a hosszabb-rövidebb időt, amit ezek a gyerekek, fiatalok, fiatal felnőttek az élettől kaptak. Nem­csak őket gondozzuk, a családjukra is igyekszünk figyelni. Hiszen nem könnyű feldolgozni egy anyának, apának, egy szülőpárnak, hogy súlyosan beteg gyereküket kénytelenek intézménybe adni. Segítjük őket is, amiben csak tudjuk, hiszen hatalmas bizalom a részükről, hogy súlyosan sérült gyereküket ránk bízzák, biztonságban kell őket tudniuk.

Ahogy sétálunk az ágyak között, nem tudjuk nem észrevenni, ahogy egy-egy kéz megszorítja az ismerős ápoló kezét. A tizenévesforma srácok velünk is vidáman viccelődnek az egyik szobában. Rövid barátkozásra megállunk náluk, és magunk is meglepődünk a saját őszinte mosolyunkon fotós kollégámmal. Persze a jókedvünk csak addig tart, míg az otthonból kifelé sétálva meg nem tudjuk, hogy a srácok korunkbeli negyvenesek, nem tizenévesek.

– A kényszer sok mindent kihoz az emberből. A legjobb, amit tehetünk értük, ha derűt sugárzunk vissza rájuk – búcsúzik tőlünk Marika.