Hangulatos sétány az új látványosság Parádsasváron

Látványos, hangulatos tanösvényt alakítottak ki a falu szívében azzal a céllal, hogy emléket állítsanak a hat évvel ezelőtt elpusztult mátrai ősjuharnak. Holló Henrik polgármestertől megtudtuk, hogy bár hivatalos átadóünnepség nem volt, s a koronavírus-járvány miatt nem is reklámozták különösebben az új turisztikai attrakciót, azonban a helyiek és az itt nyaraló családok már birtokukba vették.

A helyszínen járva mi is lesétáltunk a szerpentinen és az ismeretterjesztő táblákat végig böngészve gyarapodtunk új botanikai tudással. A Rákóczi út bal oldalán található lankás domboldalon kialakított tanösvényen öt tábla igazít el a növényritkaságról. Az állomásokon az ősjuhar történetén túl a juharfák jellegzetességeiről is kaphatunk információkat. A patakpartig kanyargó kis szerpentin végén a gyermekeket játszótér és csúszda várja, a kirándulóknak pedig fedett esőbeállót is építettek.

A kis parkot a Kékes sziluettje keretezi, esténként hangulatos világítás mellett tehetnek itt könnyű sétát az idelátogatók. A kuriózumnak számító, mátrai ősjuharról korábban lapunkban is többször írtunk. A különleges egyedre Papp József botanikus 1952-ben figyelt fel a 24-es főút mentén, Parádsasvár határában. Különös felfedezésére így emlékezett vissza 1958-ban: „Néhány évvel ezelőtt egyik mátrai botanizáló utam alkalmával érdekes juharfára lettem figyelmes. A Tarnapatak völgyén ereszkedtem le Parád felé, amikor a fényespusztai erdészethez kiágazó út torkolatának közelében, a Tárna hídja mellett, az út szélén egy kéttörzsű, hatalmas termetű olyan juharfát fedeztem fel, amilyennel még nem találkoztam hazánkban sehol.”

A kíváncsi botanikus áttanulmányozta a juharfélék összes elérhető határozókönyvét, ám sehol sem talált a parádsasvári fáéval azonos juharfajt. Kiderült, hogy a valódi élő kövületnek tekinthető mátrai ősjuharnak másutt nincs eleven példánya. Sajnos ma már hiába keresnénk, hat évvel ezelőtt egy szélvihar áldozata lett az utolsó példány megmaradt része is. Az ősjuhar levele bőrszerű volt, átlagban 8–9 centiméter hosszú és 11–12 centiméter széles, háromkaréjú, válla lekerekített vagy kissé szívesen kicsípett. Mindhárom karéja előrenéző, háromszög alakú, ép szélű, hosszú csúcsban kihegyezett. Ehhez hasonló levelekkel rendelkező juharfa a felső-miocén korban, mintegy 10–15 millió évvel ezelőtt élt. Innen származott a fa „ősjuhar” elnevezése is.

A valamivel több mint 20 méter magas fát könnyen megtalálhatták az érdeklődők a Parádsasvár táblától 600 méterre, a közút szélén, ott, ahol a Köszörű-patak a Parádi-Tarnába ömlik. A tőből kettéágazó fa egy része már évekkel ezelőtt elszáradt, a másik felén azonban még hajtott. Noha minden évben hozott termést, a magjai csírátlanok voltak. Az induló táblától lesétálva további érdekes információkat tudhatunk meg. Például azt, hogy ez a fa Kanada szimbóluma, hogy a zöld juhar Észak-Amerikában, míg az ezüst juhar Észak-Amerika déli részéről származik. Az utolsó tábla a juharfa felhasználásáról tájékoztat. Hangszerkészítésre is használják, és a juharszirupot is ennek a fának köszönhetjük.

Aldebrő határában még él öt példány

A botanikai ritkaságok iránt érdeklődőknek jó hír, hogy Aldebrő határában további öt példányt fedeztek fel a juharféléből a botanikusok. Ezeket legegyszerűbb a Vécs és Feldebrő közötti műútról megközelíteni: a Cser-erdő szélén, a Cseri-őrház közelében, közvetlenül az úttól délre. Az aldebrői és a parádsasvári helyszínben az a közös, hogy korábban mindegyik juharfélét olyan parkosított helyen őrizték, ahol vadgesztenyés fasorok is jelezték a Károlyi grófok egy-egy régi birtokközpontját. Az ősjuhar feltehetően már ebben az időben is botanikai ritkaságnak számított. Aldebrőn ma öt középkorú fa él, sok idős mezei juhar társaságában, s köröttük szép számban megfigyelhető az újulat is.