Gyermekként Attila koporsóját kutatta a Mátra Múzeum kitüntetett igazgatója

– Ha jól tudom, ön tősgyökeres Heves megyei.

– Ősrégi egri család vagyunk – meséli Báryné dr. Gál Edit. – A megyeszékhelyen alakult ki a történelem iránti vonzódásom is. Jól emlékszem, egyszer lejutottam a kazamatába, és a zseblámpa fényénél csodálattal hallgattam a régész meséjét arról, hogy itt osont be Vicuska is az ostromlott várba. Gyermekfejjel elkezdtem kutatni Attila koporsójának titkát, és pályázati dolgozatot írtam az egri hóstyák viseletéről.

– A történelmi emlékek egri kincsesbányája helyett miért Gyöngyöst választotta lakhelyül?

– A férjem az Egyesült Izzó tanulmányi szerződésével végezte az egyetemet, így pár évig ott kellett dolgoznia. Az én kötődésem a városhoz akkor még csak annyi volt, hogy a szakdolgozatom és az első doktorim témája is a gyöngyösi céhek voltak. Azóta is elsősorban gazdaságtörténettel foglalkozom.

– Egy gazdaságtörténész egy természettudományi múzeumban nem mindennapi eset.

– Ennek az az előzménye, hogy én történelem–levéltár-muzeológia szakon végeztem, de nincs pedagógiai szakképzettségem. Mivel így általános vagy középiskolában nem taníthattam, az akkori főiskola pedig túl mezőgazdasági irányultságú volt, nem volt mit tennem. A múzeumban akkoriban még nem volt ennyire meghatározó a természettudomány, mint ma. Jelentős helytörténeti gyűjteménnyel rendelkezett, engem ide vettek fel. Hatalmas volt a néprajzi gyűjtemény, ott is otthon voltam, a vadászati gyűjtemény pedig amennyire természettudomány, annyira társadalomtudomány is.

– Mi az első élménye az egész életutat meghatározó munkahelyen?

– Kezdésem évében volt Gyöngyös várossá nyilvánításának 650. évfordulója. Megbíztak a jubileumi kiállítás forgatókönyvének elkészítésével, ami egyébként a legmagasabb szintű tudományos munka. Az akkor alkalmazni szándékozott formabontó fényeffektusaim nem nyerték meg a kor eszméit valló bírálóbizottság tagjainak tetszését, és elvárásaik szerint kellett befejeznem a tervezést. Nagy elégtétel számomra, hogy 1989 után, az öt évvel az előtti terveim szerint átalakított tárlat polgári miliője óriási sikert aratott.

– Hogyan alakult ezután a múzeumban az élete?

– Fokozatosan természettudományi központúvá alakultunk, és egyedül maradtam humán szakemberként. A helytörténet azonban megmaradt, és a város története mindig is itt fog összegyűlni a legteljesebben. Az elmúlt évtizedek alatt csak diaképekből mintegy húszezret leltároztam be. Fenntartótól függetlenül azt vallom, mi Gyöngyös múzeuma is vagyunk, ki kell szolgálnunk a várost. A helyieket a saját históriájuk érdekli a legjobban, a száz évvel ez előtti tűzvészről vagy a Richter Gedeonról készült kiállításokra tódultak az emberek. Azt tapasztalom minden alkalom során, hogy a személyes érintettség a fontos.

– Ha jól tudom, családfakutatással is foglalkozik.

– Az Orczy család életét harminc éve tanulmányozom. Sokan kapnak kedvet előadásaim után, hogy megismerjék a múltjukat. Különösen akkor, ha olyan érdekességek derülnek ki a felmenőkről, hogy ismerték Kossuthot vagy például Széchenyit. Sokáig én is túl nagy szavaknak tartottam a nagybetűvel írt közösség, család, múlt és jövő fogalmait, de ma már vallom és hirdetem, hogy ezek ismerete ad tartást az embernek. Ha nem ismerjük a múltunkat, nem tudjuk, hogyan építsük a jövőnket, mit adjunk át a gyermekeinknek. A múltunk bennünk él, genetikailag sokat hordozunk elődeinkből, még azt is, amit nem akarunk. A lányaim is mindig mosolyognak rajtam, hogy éppen úgy tudok néha zsörtölődni, mint a nagypapa tette.

– Megkerülhetetlen téma manapság a járvány.

– Sok tervezett programunk maradt el vagy online ment, pedig a bevétel nagyon fontos. Az őszi fesztivál eddig sikeresebb. Szerencsére, amióta igazgató vagyok, lelkes, összetartó csapat alakult ki. Már értem a kollégák természettudományos gondolkodását, ők pedig mind azért dolgoznak, hogy folyamatosan haladjunk. Ez a díj mindnyájunknak közösen szól.