Emlékinterjú Mohás Líviával, a bogácsi születésű, közismert írónővel

Fiatalosan, üdén fogad. Igazi értékőrző személye rajzolódik ki, a szobájában a falakon ízléssel gyűjtött tárgyakkal, festményekkel.

Átható érzés arra gondolni, hogy egy lélekközösségben tölthetünk némi időt Mohás Líviával, aki Bogácson született, József Attila-díjas író, pszichológus, korábban testnevelő és pszichológiatanár, 1974–1981 között az MTA tudományos főmunkatársa. Majd 1981–1983 között az Országos Pedagógiai Intézet tudományos főmunkatársa, a Magyar Írószövetség tagja, a Magyar Írók Egyesületének, a Magyar Alkotóművészek Országos Szövetsége Írói Tagozatának, a C. G. Jung Komplex-pszichoterápiás Egyesületnek, a Magyar Pszichológiai Társaságnak, a Magyar Pszichológus Kamarának tagja. 1983 óta szellemi szabadfoglalkozású.

– Hová kötödik a gyökereivel?

– Bogácson születtem 1928-ban, a gyermekkoromat ott töltöttem. Tízéves voltam, amikor beírattak az angolkisasszonyokhoz Egerbe. Ó, a rendház! Ó a Kossuth utca! Milyen elevenen él bennem a kezdetek kezdete! Annyira szívemhez nőtt Eger, hogy már-már Bogáccsal egyenrangú szülőfalumnak tartom. Mindkettőtől nagyon sokat kaptam. Ma sem foszlottak el ezek az emlékek. Fantasztikus közösségi életet éltünk Bogácson. Egyik helyről a másikra repdestem. Nem volt olyan esküvő, disznótor, ahol én ne jelentem volna meg. Fantasztikus élmények töltik meg a szívemet, hogy erről beszélek. Nekem például a halál sosem volt félelmetes. A tisztaszobában készítették el a ravatalt, a halott gyönyörűen felöltöztetve hevert, a siratóasszonyok körbeülték. Jöttek a látogatók és elbúcsúztak. Én egy alkalmat sem mulasztottam el, hogy a búcsú pillanatait átéljem. Emlékszem, gyöngyfőkötős gyerekekre is, akik ott feküdtek a ravatalon.

– Voltak kedvesebb, szerethetőbb momentumok is, gondolom.

– Igen. Szívesebben emlékszem persze a disznótorokra és esküvőkre. Szüleim szabadon neveltek. Alig nézték meg a bizonyítványomat, mintha nem lettek volna kíváncsiak arra, hogyan birkózom az iskolával. Papám Bogácson volt iskolaigazgató. Ennek köszönhetően a tanítónénik beírták, hogy dicséretes, kiváló, de senki nem törődött azzal, hogy van-e mögötte valós teljesítmény. Amikor Egerbe, a zárdába kerültem a testvéremmel, nagy szigor, nagy rend fogadott. Negyedévkor a tisztelendő Máter azt mondta: én magát meg fogom buktatni, mert nem tud olvasni. Igaza volt, mert bár a betűket ismertem, összefüggő szöveget nem tudtam értelmezni. Felében-harmadában kisilabizáltam, mi van ott, de nem tellett többre. Döbbenettel fogadtam a Máter kijelentését, hiszen világéletemben dicséretes tanuló voltam. Most meg fogok bukni?

– Nem adta fel!

– Minden energiámat az olvasásra fordítottam. Máter Bende lehetőséget kínálva a javításra behívatott felelni, akkor már nem vallottam szégyent. Így kezdődött a zárdai életem. Először családoknál éltem, majd bennlakó lettem, szigorú szabályokkal, szentmisékkel. Nagyon megszerettem ezt az életformát. Nekünk, nagyobbaknak, kényelmes volt a szoba, mert csak három-négy tanuló lakott együtt, míg a kisebbek az Őrangyal hálójában 52-en laktak. Csak apáca kíséretével mehettünk még az orvoshoz is. Négy év gimnáziumi idő után még öt évet rá kellett húznom, mert a tanítóképzőt is elvégeztem. A képesítő elnyerése után Pestre költöztem.

– Mi történt a testvérével, Évával?

– Amikor én felsős lettem a zárdában, ő elhagyta az országot 1945-ben. Máig feldolgozhatatlan fájdalom, hogy itt hagyott minket és disszidált. A testvérem rendkívüli állatszerető volt. Szenvedélyesen imádta az élőlényeket. Fantasztikusan tudott lovagolni. Nem túlzás, ha azt mondom, állatidomító képességekkel bírt. Miután a ruszkik feldúlták a falut, elvittek minden mozdíthatót és megerőszakoltak mindenkit, aki elérhető volt számukra. Amikor végre elmentek, Senkiföldje lettünk. A régi elöljáróság eltűnt, az új még nem termelődött ki. Egy kora reggelen feltűnt az ablakunk alatt egy lovacska. Három lábon állt szegény. A testvérem kirohant hozzá. Betámogatta az istállóba, mert a negyedik lábára nem tudott ráállni. Másnap kiástuk az eldugott gyógyszereket. Az elrejtésben, konzerválásban édesapám volt a legjobb. Ezért nem éheztünk sohasem, és a gyógyszer is előkerült. A nővérem nekilátott a lovacska lábának gyógyszerezéséhez, így lassan lábra állt. Korábban volt egy kocsisunk, Bernátnak hívták. Azt mondta: maguk úgy bánnak ezzel az állattal, mint egy babával. Így nyerte el a lovacska a Baba nevet. Felgyógyult és sokáig szolgálta édesapámat. Ő vitt bennünket Mezőkövesdre és Egerbe, ha vásárolni akartunk.

– Regényes történet…Több mint 30 könyve jelent meg eddig. Ezek között többet más társszerzőkkel alkotott.

– Nagy részét családi témában írtam: Oroszlános kert, Zuhog, zuhog a hó. A többi pszichológiai segítségre, önfejlesztésre, önnevelésre íródott. Pszichológiai tanulmányaim alapján vetettem papírra őket. Később bejöttek az amerikai sikerkönyvek és elárasztották a világpiacot. Amikor még tanár voltam, igyekeztem mindenhez hozzászólni. Mikor elhagytam Egert, a Testnevelési Főiskolára nyertem felvételt. Pompás hely volt, kiteljesedett szabadságélménnyel. A tanári munkát először Zuglóban az általános iskolában kezdtem, majd átkerültem a Zrínyi Ilona Gimnáziumba.

– Visszajárt-e még Bogácsra?

– Igen. Főleg szüleimet látogattam. Édesanyám tragikus életet élt. Sclerosis multiplex betegséget kapott 30 éves korában.

– Családnevük, a Mohás vajon honnan származik?

– Magyarosított. Szlávok vagyunk, északról. Blanár volt az eredeti nevünk. Rózsaszentmártonban született édesapám, ott még Blanárok voltunk, elismert nemesi család. Mielőtt apámat vitézzé avatta 1928-ban a Vérmezőn Horthy Miklós, megkérték, hogy a szláv nevet magyarosítsa.

– Mikor ment férjhez?

- Még 1952-ben diplomáztam. Kiss István, aki később a férjem lett, akkor már a Műegyetemre járt. Apja lovascsendőr volt, ezért nem kaphatott állást. Osztályidegen lett. De a Rákosi-rendszert én is megszenvedtem. Állandó megfigyelés alatt tartottak, lejegyezték, ha például el mertünk menni a templomba. Válogatott sportoló volt a férjem tíztusában, de őt is megbélyegezték. Mivel nem taníthatott a szakmájában, ezért elment a Műegyetemre. Egyik regényem, ami a Dekatlon férfi címet viseli, róla szól. Majd 1953-ban megszületett a fiacskám, Péter, akit ma már dr. Kiss Álmos Péternek hívnak.

– Mit jelent a Trianon-gyalázat 100. évében önnek a szétszakítás?

– Torokszorító. Borzasztóan fájdalmas gondolni rá, hogy mi történt akkor. Micsoda érvágás volt az a nemzetnek! Elgondolkodtató, hogy abban a tragédiában, iszonyatos pusztításban is talpra álltak a magyarok. Mintha egy ember karjait, lábait levágták volna, olyan halott állapotba került a haza. Mégis kinőttek a karok, meg a lábak, életben maradtunk. Jöttek hatalmas politikusok, mint Klebelsberg Kunó, és talpra állt az ország. Édesapám iskolaigazgató volt és leventéivel, mint parancsnok, kirakatta kőből a Bogácsra bevezető út melletti dombra Nagy-Magyarországot, amit fehérre meszeltek, hogy messziről hirdesse a magyarok tiltakozását: Nem, Nem, Soha nem felejtjük el a gyalázatot.

– Eddig kevés szót ejtettünk a nővéréről.

– Éva mindenben okosabb, tehetségesebb és talpraesettebb volt, mint én. Mindössze egyet nem adott meg neki a Teremtő: a kitartást és lelki erőt. Nem volt lusta, de soha nem dobta be magát semmibe teljes erőből. Kiváló színésznek indult, hallatlan tehetséges volt. Los Angelesben indult a művészi pályája, gyorsan kapott filmszerepeket. Nem akart Magyarországon élni, mély sértettség miatt indult Amerikába.

– Mi volt az a nagy sérelem?

– Rettenetesen félt az oroszoktól. Tudja, az én beteg anyámat egy barlanglakásban megerőszakolták a ruszkik. Nem szívesen beszélek erről, sosem tettem, mert életem legborzalmasabb élménye volt. A nővérem pedig annyira gyűlölte ezért a világot és főleg a kommunista nyomort, amit az oroszok ránk szabadítottak, hogy nem tudott mást, mint menekülni innen minél messzebbre. Csak 1957 után tért vissza először. Tele volt félelemmel. Egyszer például elvetődtünk a barlanglakások felé. Tiltakozott, hogy oda nem akart visszatérni. Szinte hisztérikus rohamot kapott.

– Hogyan kezdődött az ő amerikai karrierje?

– Először modell volt, majd egy férfi kiemelte, mert színészi tehetséget látott benne. Sajnos nem volt kitartása a filmezésben sem. Mikor megkérdeztem, miért mondtál le életed álmáról, azt válaszolta, hogy nagyon unja a felvételeket. Utálta az egészet. Holott a Kilimandzsáró hava, melyet Hemingway legismertebb, különös hangulatú novellájából 1952-ben filmesítettek meg és ő ebben szerepelt, egy modellt alakított, nem kis sikert hozott számára.

– Innen menekült tovább, nyugalmat keresve a keleti partra, New Yorkba.

– Long Islanden telepedett le a férjével, s lett a Wandelbilt Whitney család tagja. Nagyon híres családról van szó. Nekem ez különös élményt jelentett, ha elutaztam New Yorkba, mert állandóan a Metropolitanba vitt a testvérem. Külön páholyuk volt. Gazdag, de nagyon kedves emberek voltak, így őriztem meg őket az emlékeimben.

– Térjünk vissza New Yorkból hazai földre. Beszéljen a fiáról!

- Ő a Közgazdasági Egyetemre járt, de nem diplomázott le, mert 1973-ban disszidált, majd Rómából Amerikába vette az útját. Ebben a testvérem segítette. Beállt az amerikai hadseregbe, ejtőernyősként szolgált az észak-karolinai Fort Bragg támaszponton. Meglátogattam ott a fiamat. Ilyenkor elmondtam neki, mennyire nem szeretném, ha valami idegen országban ledobnák őt is. Végül szerencsére sikeresen visszatért.