Eger legendás utcazenésze azt sajnálja, hogy nem gitárral született

– Ma már el sem tudunk képzelni hangszer nélkül.

– Hát sajnos nem gitárral születtem. Így hát a kifejezési vágyam hajtott az első időktől, az első „oá” óta. Történt mindez 1956-ban, a forradalom kitörésekor, amikor anyu teje elapadt a keszekuszaságban. A cumisüvegecskémbe köménymagos leves keltette bennem az anyatej illúzióját. Nehéz így röviden kanyarintani valamit rólam és a velem történtekről. Már kétszer leírtam bővebben. Készülök egy harmadik nekirugaszkodásra is az életrajzírással, csak várom, hogy tisztuljon a lelkem.

– Mi adta az első lökést a zenei pályához?

– Az első hatást a hangszerek közül egy lagziban a szaxofont tette rám picinyke koromban. Mai napig ez a kedvenc hangszerem. Később vagy harmincan a rokonságból egy nagy képernyős Duna tévén néztük az 1966-os táncdalfesztivált. Az az esemény is nagyon megmaradt bennem. Olyan jó volt az együttlét és a zenék is, ragyogó hangszerelésekkel. A leggagyibb dalt is profin hangszerelték. Kikönyörögtem anyutól egy celofános kis szaxofont. Abba dúdolva adtam elő – elbújva – a táncdalokat. Jól tanultam, így hát elküldtek szavalóversenyre. Ady A proletár fiú című versével nyertem is a kilences suliban. Ott jártam az első négy osztályt. Értettem is a verset, nem csak bemagoltam.

– Hogy jutottál az első hangszerhez?

Apu három műszakban olajbányászkodott, „desszertnek” meg ott volt a vállalt háztáji szőlő, azzal pihente ki magát. Útközben egy-két pohár bor lecsúszott a minden második háznál lévő maszek ivóban. A Kacsa már akkor is létezett. Sokat jártam oda a tejeskupával sörért. Egy bohókás fizetésnapon egy 80 basszusos tangóharmonikával állított haza. Ezt ma úgy fogalmaznám, beindult a rock and roll hangulat: anyu a sparhelt mellett sírt, apu meg előénekelte, ordította nekem a Túl az Óperencián boldogok leszünk című operettslágert. Lejátszottam nagy ámulatukra. Jöttek is az ivócimborák és „indult a bakterház”. Másnap egy anya és szomorú gyermeke, a mai taxiállomásnál lévő zaciban búcsút vett a Hohner expandertől. Vigasztalásul kaptam egy Beatles-pólót, melytől meg apu akadt ki.

A macskaszemes Pacsirta rádión mutatta meg először a nagybátyám minden idők legjobb zenekarát. Láz indult, valami észrevétlen láz, mely napról napra növekedett. Tollaslabdaütővel beálltam terpeszben, és adtam neki. Akkora volt a hitem és lelkesedésem, hogy felülmúlta az ambíciót, ami a Lenin-képek beragasztását jelentette az őrsi naplóba. Unokatesóm kapott egy orosz dobgitárt. Pozsonyi István Jazz-gitáriskolájából tanult egy hegedűtanárral. Elmehetett a kedvük tőle, ahogy manapság nézegetem a tananyagot. Nekem adták a „tepsit”, mert ha náluk voltam, le se tettem a kezemből. Közben már elköltöztünk a Szálloda utcába. Focicsapatunk már volt, miért ne szerveztünk volna zenekart? Mindenki ezt tette. A miénk 34 évig tartott…

– Mi volt rád hatással?

– Korcsolyázni egy befagyott kanálisban tanulgattam. Bukdácsoltam, be-beszakadt a jég. Kaptam is a bakancstalp leválásokért. Egyszer rendes jégpályára jutottam az Érsekkertben. Siklottam, szóltak a jobbnál jobb zenék. Fantasztikus érzés fogott el. Mondta mindig nagymamám, hogy van mennyország. Szaladtam hozzá, és mondtam neki az örömhírt, hogy én láttam, és éreztem. Fiatalon megismertem Jimi Hendrix zenéjét. Hamar rájöttem, sose játssza ugyanúgy a számokat. Minek is: az halál számomra is. Hendrixnél éreztem azt: nem figyelem titkon, hogyan kéne ezt vagy azt a hangot játszani. Csak átadtam magam a pillanatnak, és hagytam a lényemet más dimenziókba repülni. Hetedikes koromban apu beteg lett. Maga mellé ültetett a kis sámlira és megkért, játsszam Szécsi Páltól a Kósza szelet. A legvékonyabb húron citerázva játszottam, ő meg zokogott, mert örökölte a betegségét az édesapjától, aki 38 évesen halt meg. Apu 41 évet élt.

– Következett a zenei képzés. Kiktől tanultál?

– Elkeveredtünk a sok zenei tábor közül Nyíregyházára. A tanári karban ott volt Gonda János zongora-, jazztörténet- és táborvezető. Babos Gyula tanította a gitárt, Kovács Gyula a dobot, Berki Tamás az éneket, Csiszár Péter a fúvósokat. Babos itt magyarázta el az akkordok anatómiáját. Lényéből első pillanattól valami titok sugárzott, valami örökös belső mosoly. És hát kedves egri gitáros kollégák, ugye. Nem kerülhetjük meg Csámpai Károlyt. Nem volt olyan helyzet, hogy ne segített volna.

– Kacérkodtál a képzőművészettel, kiállításod is volt, és született gyerekdarab is.

– Negyvenöt éves koromban született Lilianna, a lányunk. Jöttek a mesejátékaim, a Mézes traktor, a Világszép Kondenzcsík és a Dalapó kalandozásai Zeneországban. A berlini koncertünk előtt olvastam Edward Munch életét. Jó pár napot kóvályogtam ott egy saruban, egy szakadt rövidgatyában, egy fillér nélkül. Már feladtam, mikor egy harang megkondult, épp egy bokorban feküdtem éjszaka, és szörnyű képek jöttek elő. Megfogadtam, hogy ha hazajutok, beviszem a rajzaim a megyei művelődési központba. Így kezdődött az első kiállításom, melyet több is követett. Folyamatosan rajzolok Lili lányomnak. Az utcazenészség is ide vezethető vissza, Berlinbe. Mit nem adtam volna egy papírért, hogy eladjak egy rajzot vagy egy gitárért, hogy keressek egy sörre valót! Ezek híján mindenféle furfangra szükségem volt a fennmaradáshoz. Kíváncsi voltam magamra, milyen érzés lesz a színpadok után az utcán játszani egyszer egy „tepsivel”? Csodás dolog, nincs főnök, nem késik senki, nem kell szervező, csak szeretni kell a legegyszerűbb e-moll akkordot is, és ölelni szerelmesen órákig, ha kell. Ennyi a titok. A déli harangszónál mindig elhallgatok, és Anyura gondolok. Nélküle nem lett volna számomra rock and roll.

– Milyen elvárásokkal indulsz az utcazenészek mezőnyében?

– Szerintem az eddigi legjobb utcazenészverseny lesz. Bár mindig ezt mondjuk. Számomra a legfontosabb a részvétel. Sokunk nagy örömére bővül a kör, más művészeti ágakkal. Úgyhogy már én is azt tervezem, hogy a tábortűzi dalocskákból jövőre előbújok valami komolyabb alkotással, mely több műfajt ötvöz. Csodálatos a szervezők kitartó lelkesedése. Az utóbbi nehéz idők helyzeteiből származó testi-lelki sebek legjobb gyógyítója lesz ez a buli, mely összekovácsolja a hitünket. Azért egy lány a titkos favoritom, de köztünk maradjon. Sok sikert mindenkinek!