Nem az a fájdalom, mi jajszóba fúl, amitől könnyes lesz a szem

Amint álldogál az ember a hantok között, óhatatlanul rápillant a sírfeliratokra: mind-mind egy valaha élt hús-vér emberre emlékező, kőbe vésett fájdalom. Mert élők voltak egykor mindazok, akikről regélnek a sírfeliratok. Igaz, egyik-másik betűsor ma már nehezen olvasható, az idők terhe alatt megroggyant, az enyészeté lett a keménynek hitt kő is. Némelyik vésetét már csak tapintani lehet, s úgy kibetűzgetni a hozzátartozók, vagy az elhunytak búcsúszavait. Íme, egy ilyen 1869-ből: „Kedveseim, kikért könyörgök/ Hantomon ne sírjatok/ Ám nem ez a földi élet/ Ah reménytelen kérelmek/ Itt nyugodni hagyjatok.”

Számos sírfelirat utal a pusztító, kegyelten háborúkra. A második világégés idejéből, 1945-ből való a következő: „Kinek teste idegenben nyugszik/ Emléke köztünk örökké él/ Rövid volt életed, hosszú a bánatunk/ Kedves fiam, örökké siratunk.”

Szívszorongató olvasni a gyermekek fejfájára írottakat. Egy 16 évesen elhunyt fiú sírfelirata: „Búcsúzás nélkül mentem el/ nem gondoltam arra, hogy vissza nem térek./ Csak az tudja, mi az igazi fájdalom/ kinek a gyermekét fedi a sírhalom.” Nem kevésbé szomorú szavak kerülnek a hantok fölé a házastárs elvesztésekor: „Hideg téli este volt/ Mikor a szó az ajkán elfagyott/ Nekem pedig gyászt, bánatot s két árvát hagyott.” A szülőkről: „Tiétek a béke, a nyugalom/ miénk a bánat, a fájdalom./ Gyermekeik.” Egy másik: „Szülőket feledni nem lehet/ szívünkben tovább él a szeretet.”

A régi sírokon olvasható írások számos esetben bibliai idézeteket, imádságok sorait tartalmazzák, mint például ez: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Egy másik pedig így szól: „Rövid életem véget ére/ Testem ide sírba tére/ Uram Jézus, légy velem/ Bocsáss meg mert vétettem.” Vagy: „Tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én sírom fölött is megáll.”

Egy-egy sírhant kövére költői idézetet, másutt lírai szöveget véstek a gondos kőfaragók. Erre szép példa ez a Csokonai-sor a Reményhez című versből: „Rám ezer virággal szórtad a tavaszt.” Egy színész sírkövére pedig a következő Shakespeare-idézetet írták: „E koponyának egykor nyelve volt.”

Amíg csonkig ég a gyertya, ezernyi minden megfordul az ember fejében. Közös emlékek, örömök és bánatok sora, ami egyszerre lezárult egy szomorú napon. Életünkben és lelkünkben hatalmas űr maradt helyettük, erre utal ez az 1972-ben kőbe vésett vallomás is: „Nem az a fájdalom, amely jajszóba fúl/ vagy amelytől könnyes lesz a szem/ hanem amit hordozunk ez életen át/ csendesen…”

Az élők érzései

Egyre mohóbb, évről évre könyörtelenebb az a konokul nyújtózkodó parcellasor. Rohanó, önemésztő lett az életünk. Miért, hogy erre csak itt, a krizantémfehér és a gyászfekete végtelen világában döbbenünk rá? Amikor tenyerünk óvásában sercen a gyufaszál, s a színes üvegbúra falára fura árnyékot formál a parányi láng, míg el nem enyészik, mint szeretteink röpke élete.