Járatlan úton indult el Eger emblematikus személyisége

– Mit érdemes tudni a gyermek- és ifjúkorodról? 
– Egerben születtem 1952. március 10-én. A Farkasvölgyi úti óvoda után az 5-ös számú általános iskola padjait koptattam, innen mentem a szakmunkásképzőbe és villanyszerelő-szakmát szereztem. Pesten voltam sorkatona, így a családban hazaszolgálatot teljesítők évszázados sora velem sem szakadt meg. Édesanyám, édesapám egriek, a Cifrahóstyából. Én már a Koszorú utcában születtem. 

– Fertálymester ősökkel büszkélkedhetsz. Tőlük örökölhetted a folytonos igazságkeresésedet? 
– Apai ágon fertálymester volt mindenki, már 1875-től kezdődően. A felmenőim, Jósvai Gábor és id. Jósvai Ferenc, végül pedig, az apám, Jósvai Ferenc néven fertályelnökként, később örökös tagként szerepelnek Petercsák úr könyvében. Valamennyien erkölcsben gazdag földművesek, katonai szolgálatot teljesítő igaz magyar emberek voltak. Anyai nagyapám, Török Sándor, az első világháborúban megsérült, hadirokkanttá vált. 

– Igaz, hogy édesapádat beverték a tsz-be? 
– Szó szerint ez történt, hiszen 1960-ban gumibottal puhították, hogy lépjen be, s elvették mindenét. Ebbe nagyanyám rokkant bele, mert a tulajdon elvesztése miatt agyvérzést kapott és lebénult, tizenhét évig fekvőbeteg volt. Így rabolták el a Cifrakapu úti birtokunkat. Édesapám nagyon sokat mesélt a kommunista időkől, de otthon, szűk körben csak, mert a megtorlás kardja ott lebegett a fejünk felett. Százszor is meggondolta, hogy mit mondjon, s amikor belekezdett a rémtörténetekbe, mindig sírva fakadt. Csaknem összeroppant amiatt, hogy az élete munkáját elvették tőle, vitték a földművelés minden eszközét, meg a lovakat, a lovas kocsit és a jószágokat is. Aztán következett a munkaegységre dolgozás időszaka. Keserű kenyér volt az, mert ha volt nyeresége a téesznek, neki is csordogált valami, de ha nem, üres maradt a keze, ami ökölbe szorult. 

– Hány gyermek jutott egy apa pénzére? 
– Hárman voltunk testvérek: Ferenc bátyám, aki él még és István öcsém, aki sajnos 42 évesen meghalt. Az ’56-os forradalmat örömmel üdvözölte, s szentül hitte, hogy a sok megaláztatás után végre eljön az igazság pillanata. Nemzetőr volt, a várban őrizte a rabokat. A december 12-i sortűznél ott volt, a kerékpárjának a vázát átlőtték. Ő jól ismert a vérengző pufajkások közül többet is, így például Bóta Csimát és Lintallért is. 

– Hány évig dolgoztál a szakmádban? 
– A családom arról nevezetes, hogy mi nem váltogattuk sem a munkát, sem az asszonyt. Huszonöt évig dolgoztam erősáramú villanyszerelőként az EVIL-nél. A hadügyminisztériumban is foglalkoztattak, kis híja volt, hogy nem maradtam ott. Nagy fizetést ajánlottak, a feleségem, Barta Marika, akinek akkor még csak udvaroltam, szintén kapott volna ott teljes állást, de… 

– De? 
– Nem maradhattam ott, mert akkor be kellett volna lépnem az MSZMP-be és arra nem tudtak rávenni. Így azután Egerben a városgazdálkodásnál vállaltam a saját szakmámban állást. 

– Miért hagytad ott a szakmádat és mentél el a húsiparba? 
– Nyomós oka van. Amikor megtörtént a rendszerváltozás, egy elvtárs, aki ma már úr, a főnök, megtalpalt. 

– Kirúgott? Miért? 
– Összeférhetetlennek stigmázott, mert a szakmai becsületem mellett kiálltam, s ezt a képesítés nélküli üres fejű főnök nem nyelte le. Egyértelmű volt, nekem ne mondja meg egy bognár képesítésű munkásőr, hogy milyen a tökéletes érintésvédelem! 

– Munkaügyi bíróság? 
– Az is volt természetesen, mégpedig három és fél éven át. A bírónő háromszor helyezett vissza a munkakörömbe, de a nyomás csak nem szűnt meg, így feladtam. 

– Hogyan kerültél a Pásztor-Húshoz, s ismerted meg Tóth Sándort, a cég vezetőjét? 
– Csákvári Antal képviselő barátomnak az édesapja, családunk régi barátja tudta, hogy a henteskedésben gyakorlott vagyok. Ötvenhárom éve szúrtam le az első disznót. Ő egy kis üzletet vezetett, ahová be-bedolgoztam, s ő ismertetett össze a Pásztor-Hús vezetőjével, akivel összecsiszolt bennünket a sors, és így maradtam munkatársa csaknem húsz esztendőn át. Mindenes voltam, villanyt, vízvezetéket szereltem és hordtam ki a húst, hoztam be kocsiplatón az élő állatokat. Amíg volt háztáji minőségű állat, addig Poroszlóig jártam a megyében, majd a minőség esésével a Dunántúlig, Békéscsabáig mentem a 20 tonnás tehergépkocsival, akár száz disznót is szállítva. Havonta így legalább 15–17 ezer kilométert hajtottam. 

– Letetted a lantot? 
– Néha azért vágok még a barátoknak, a gyerekeimnek, de elfáradtam. Ez a szenvedélyem sokáig élt még falunapokon, ahol főztem, például a Kárpátok őre emlékműnél Szilvásváradon tartott ünnepségen 600 embernek, de tócsnit is készítettem sok-sok helyszínen, például a Szépasszony-völgyben vendégeltem meg az embereket. Így maradtam visszajáró vendég Petrik Lacihoz Egerfarmosra. Mind a mai napig a legkedvesebb emlékem az ’56-os kőhöz köt, ahova nem csak tüntetni jártam, de a Mindenki Karácsonya összejövetelén tócsnit kínáltam forralt borral a harcostársaimnak. Nagyon büszkén mondom: csak a jobboldali hazafiaknak főztem. Soha egy fillért el nem fogadtam. 

– A mély magyarságszereteted istenhittel is párosul. 
– Az egész famíliám a főszékesegyházban esküdött. A gyerekeimet, az unokáimat ott kereszteltük meg. Mélyen istenhívő vagyok, s ez már nem változik meg. Az Isten soha nem csalt meg, vele kelek, vele fekszem. A szerelemért jöttem Egerbe és ez sem változott az elmúlt évtizedekben. Gyarló vagyok ugyan én is, nem próféta, mégis úgy gondolom, sikerült mindezt az életérzést átadnom a lányaimnak és a három unokámnak, Balázsnak, Benedeknek, Ricsinek. A két legkisebb keresztényiskolába jár. A lányaim jogi egyetemet végeztek, Timi a nyugdíjfolyósítónál, míg Szilvike a rendőrkapitányságon dolgozik, elvégezte a Rendőrtiszti Főiskolát is. A küzdelmemet a gyerekeim, az unokáim teljesítették be, vitték győzelemre. 

– Kárpótlás, köszönet? 
– A kárpótlásért valójában sosem küzdöttem, mert úgy gondolom, hogy az a föld, amit elvettek tőlünk, még mindig a miénk, a gyerekeké és az unokáké. Apámat a Kisasszony temetőben már nem tudják kárpótolni, de én nem mondtam le sosem a jussunkról. Hogy milyen törvényt hoznak, mivel fosztják ki az embert, az persze más dolog. Tudni kell, hogy a Tesco helyén egykor a nagyapám káposztaföldje terült el. Úgy érzem, az a miénk ma is, a téesz-elnök hiába adta oda a haveroknak, azt nem tehette volna meg. 

– Küzdöttél eleget a kommunisták és gyermekeik ellen, akik 1990 után is az apáiktól örökölt szellemben működtek tovább. Tüntettél, Fleto-futamokban vettél rész. Számos malacos történet részese volták, így ragadt rád a „Malacos Laci” név. Emlékkövek állításában jeleskedtél, a közgyűléseken kardoskodtál az igazságtalanságok, korrupciógyanús ügyletek ellen. A kórházharc élvonalában álltál. Mi jutott neked akkor, amikor úgymond: győztünk? 
– Például a bírósági megrángatás, amikor is garázdaság miatt feljelentettek engem, mert a kórházért küzdöttünk, ami őseink téglajegyéből épült fel. 

– Érdemes volt? Megérte ez a sok közéleti harc utcákon, tereken, termekben? 
– Most, hetvenévesen úgy érzem, hogy a kórházharc szituációt alaposabban átgondolnám. De vitt a láz, a tűz, a barátságok, az igazságérzet. Ugyanakkor megbocsátok mindenkinek, mert keresztény ember vagyok, de nem félek kimondani: disznó módon bántak a várossal az akkori város- és megyevezetők, a képviselők többsége, amit jóérzésű ember nem hagyhatott szó és cselekvés nélkül. Szörnyű időket éltünk. Azt tették, amit jónak láttak. Ennek ellenére mi elértük, amit szerettünk volna, hiszen a Hospinvest elhúzta a szennyest. 

– Érdemes volt tehát, szükséges cselekedet? 
– Igen, az volt. Én olyan ősöktől származom, akik szerettek adni. Hogy azután a különböző rendszerek mit tettek velünk, az már más történet. Lenne miért megsértődnöm, de nem teszem. A keresztény ember ugyanis mindent megbocsát, a kapzsiságot, a zsiványságot, a hülyeséget is. 

– Kárpótolt-e az élet, ez a küzdelmes hetven év? 
– Ha erre a kérdésre válaszolnom kell, könny szökik a szemembe, mert vér folyik bennem is. A Jóisten engem maximálisan kárpótolt. Van egy feleségem, akivel 50 éve ismerjük egymást, sosem feküdtünk, ébredtünk haraggal, megannyi zsörtölődés után sem. Adott az Úr két egészséges gyereket és nekik jó férjeket. Egészséges unokáim növekedésében gyönyörködhetek, akik nem ételallergiások. Nincs olyan gond, amit közösen nem tudnánk átbeszélni az asztalnál. 

– Milyen tervek foglalkoztatnak még? 

– Maradjon meg a béke a családban és álljon helyre a világban is. Legyen egészségem, ameddig lehet. Jó volna megélni, hogy az unokáim szerelmesek lesznek, jó volna a lagzijukban asztalhoz ülni. A Jóisten majd eldönti. Vannak a közelemben gazdag emberek is, mondom nekik: nem kell berendezkedned 3–400 évre, mert 100-at sem érsz meg. Koromnál fogva egyre többet járok temetésre és elmondom nekik: nézzétek, itt Brinza Béla temetkezési vállalkozó mindenkit levetkeztet. Puttonyos, hátizsákos halott nincsen. Ha elégetik, milyen kis helyen elfér, pedig előtte mekkora arca volt. 

– Szívleljük meg! Köszönöm az önvallomásodat!