Mindent a betegért, vallja a díszpolgár, Andornaktálya háziorvosa, aki nyugdíjba vonult

– Családomban, még a távoli rokonságban sem volt orvos sohasem. Nem tudtam így példaképet látni. Inkább az motivált, hogyha beteg voltam, vagy a családomban volt valami betegség, láthattam az orvosok segítőkészségét, munkájuk eredményét. Hogy a betegek látványosan gyógyulnak, mert az orvosok segíteni tudnak. Így alakult ki bennem, hogy én is segítsek. Lehetett volna ez persze más pálya is, de ez lett. Elindultam, majd lesz valami, valahogy így gondoltam. Hasonlítani semmihez sem tudtam, kicsit merészen is vágtam bele, mert tényleg egyszerű emberek voltak a szüleim. Plusz órák, ilyen óra, olyan óra, hogy felkészüljek az egyetemi évekre, bizony nem voltak. Sikerült és hat év alatt, nem kellett évet ismételni – mondja dr. Fábián László.

Ami szakmai életútját illeti: szolnoki születésűként 1976-ban végzett a Debreceni Orvostudományi Egyetemen. A cívis város megtetszett neki, mivel diákváros. Az egyetemen tíz csoport volt az évfolyamon. Együtt sírtak, együtt nevettek. Kemények voltak a vizsgaidőszakok, ez volt a nehezebb része a hallgatói időszaknak. De volt egy nagyon jó oldala is. Azonos korú emberek együtt, s amikor lehetett, akkor lazítottak is. Húszan voltak fiúk és lányok fele-fele. Kirándulások, bulik, csak a szépre emlékszik, mondja.

– Oktatóimról szinte mindenkiről csak nagyon pozitívan tudok nyilatkozni. Szakmailag is kiválóak voltak és emberséget tanultunk tőlük. Emberség és empátia, hogy a beteget ne csak betegként lássuk, hanem emberként. Még a fülembe csengenek a mondatok. Volt egy gyakorlatvezetőnk, aki azt mondta: ha valaki belép az orvosi rendelőbe, az valamilyen segítséget vár tőlünk az egészségügyi problémájára, és ne csak azt hallgassuk meg, hogy milyen panaszaik vannak. Próbáljuk meg az egész embert "átnézni"! Milyen a család, milyen a szomszéd, még ez is beleférhet, mert a problémát nem csak testi tünetek okozhatják. Ugyanakkor meg lehet tanulni, hogy ne órákig beszéljünk a beteggel, mert annyi idő nincs. A lényeget ki kell tudni hámozni, de ehhez meg kell hallgatni a beteget. El kell sajátítani, hogy ezt a gyakorlatban gyorsan, jól, praktikusan csináljuk.

Fábián doktor úgy látja, ha az ember egy helyen van – ő 36 éve Andornaktályán –, akkor egyre könnyebb. Ennyi idő alatt többször fordulnak hozzá az emberek. Előnye van a szakrendelésben dolgozó kollégákkal szemben, mert utóbbiak egyszer-egyszer látják a beteget. Igaz, nekik sokkal könnyebb dolguk is van, mert sokkal nagyobb a diagnosztikus hátterük. Kiegészítik egymást, mert a tőlük kapott eredményekkel tudnak gyógyítani.

A már nyugdíjas háziorvostól megtudjuk: az egyetem után hat évig katonaorvos volt Gyöngyösön, mert HM ösztöndíjasként tanult, ami óriási könnyebbség volt a szülőknek. A hadseregben az ember tartozott egy közösséghez, nem volt rossz. A munka sem. A katonai élet újdonság volt. Szakmailag ez talán kevés, mivel a katonák nem voltak betegek. Leszerelt, körzeti orvosként Bélapátfalván, majd Szolnokon dolgozott. 

– Hetven elmúltam, úgy gondoltam, hogy ennyi elég. Viszont még csütörtökönként jövök helyettesíteni, teljesen nem szakadok el a szakmától. Ennyi idő alatt próbáltam lelkiismeretesen dolgozni a körülményeimhez, lehetőségeimhez képest. Ha nem tudtam volna kialakítani egy kölcsönös bizalmi viszonyt, hogy bátran be mertek jönni, elmondani, hogy milyen problémájuk van. Még akkor is, ha nem tudtam mindent megoldani. Elfogadtak, mert úgy próbáltam dolgozni, s embernek nézni őket, ha például ki kellett kimenni házhoz. Mindent a betegért! Ehhez viszont kellett, hogy ők is elfogadjanak, és bízzanak bennem. Meg is köszönöm a falu őslakosainak, hogy nekem nem volt itt haragosom, nem szidtak itt. Nem azért mert csodadoktor voltam, csupán igyekeztem segíteni, a betegek pedig látták, hogy amit lehet, mindent megteszek értük – összegzi a közel négy évtizednyi andornaktályai tevékenységét Fábián doktor.

Arról, hogy 36 éves tevékenységét az önkormányzat idén nyáron díszpolgári címmel ismerte el, s ezzel a falu első díszpolgára lett, úgy vélekedik, hogy nem szereti a rivaldafényt. Nem volt egy olyan fajta közéleti ember, aki itt mindent, mindent csinált, Az elismerés ezért nyilván ennek a 36 éves munkának szól. Inkább csendben, hosszú ideig folyamatosan, ez lehetett a kitüntetése hátterében. 

– A mindenkori faluvezetéssel jó viszonyt ápoltam a 36 év során – teszi még hozzá, majd rátér arra, hogy milyen sokat jelent a család ebben a munkában. Egy körzeti orvosnak sok elfoglaltsága van, és ők mindenben támogatták, segítették, nem volt probléma, ha nem együtt vacsoráztak.

– Tizenöt éve már, hogy nem ügyelünk, de bizony az első 20-25 évben 24 órás ügyeletünk volt, s ha úgy jött ki, akkor szombat, vasárnap is. Ahhoz, hogy tudjam csinálni, ahhoz a család kellett, hogy segítsenek. Fordítva is igaz, hiszen orvos házaspár vagyunk, s nehezebb is, mint egy átlagos családban – mondja. 

Elárulja azt is, hogy a gyerekeik közül egyikük sem választotta az orvosi pályát, talán éppen a tapasztalataik miatt. Látták persze a szép oldalát is a hivatásnak, de nem vállalták. Fia jogi végzettséggel dolgozik az egyik minisztériumban, lánya óvodapedagógus. Pesten illetve Debrecenben laknak. 

– Tettem a dolgomat. Nem csináltam mást, mint amit kellett. Jött a beteg, megnéztem - összegzi. Szavai szerint semmi olyan extra vágya nem volt, hogy megváltsa a világot, vagy valami csoda dolgot műveljen. Inkább végrehajtó típusú embernek tartja magát. Amikor megvan a feladat, azt tisztességgel, becsülettel meg kell csinálni, vallja.
A háziorvosi munka: apró, de nagyon fontos csavarja az egészségügy nagy gépezetének. Ha egy csavar kiesik, azért még megy a gép. De kellünk. Ha mi nem vagyunk itt, mint egy csavarok, akkor nem működik a gép – mondja. Hozzáteszi: máshoz nem tudja magukat hasonlítani, mert a háziorvosok nem műtenek például, nem ültetnek át szívet. 

– Apróságok vagyunk, nem is hasonlítom az én munkámat egy szívműtétet végzőéhez. Szakmailag teljesen más, de azért mi is csinálunk valamit. Mi szűrünk, és ez a gyógyítás első lépcsőfoka.