Karácsony a havasok alján

A falu szélén takaros kis templom állt, ám nyugatra nézve, a mező közepén, egy másik templomon is megakadhatott a szemlélődő tekintete. Az idegenek sehogy sem érthették, hogyan került az építmény a semmi kellős közepére. A régi öregek persze erre is tudták a választ: jó 800 évvel korábban Csicsó és Delne lakosai kellő anyagiak híján közösen akartak templomot építeni, ám mivel a helyszínt illetően sehogy sem tudtak megegyezni, kitalálták, hogy elengednek két kutyát, egy-egyet mindkét faluból, és ahol azok találkoznak, ott építik fel Isten házát. Így került Szent János temploma a mező közepére.

Pár hónappal korábban ott, az ódon kazettás oltárnál, Isten színe előtt fogadott örök hűséget egymásnak egy fiatal pár.

Karácsony közeledett, 1962 karácsonya. A fagy nem engedett szorításából. A háztetők ereszein glédában álltak a jégcsapok, némán figyelve a csikorgó havon arrafelé sikló lovasszánokat. A bakon ülők némán terelgették állataikat, mintha ők sem akarták volna megtörni a falu felett elterülő csendet. A sekrestyés fát hordott a vaskályha mellé, hogy az éjféli misére érkezőket langyosabb levegő fogadja.

Az apró házak ablakai mögött az asszonyok az ünnepre készülődtek. Sütöttek, főztek, terveket szőttek a szolidabb időkre – ahogy édesanyjuktól tanulták, s ahogyan az nemzedékről nemzedékre történt.

Így történt ez abban a zsindelytetős kis házikóban is, ahol a nemrégiben összeházasodott fiatal pár élt. Pár hónapja költöztek a szoba-konyhás bérleménybe. Nem volt sok pénzük, de hát melyik fiatalnak volt azokban az időkben…? Alaposan megbeszélték az ünnepre való készülődés részleteit, s nagy egyetértésben arra jutottak, hogy mivel nincs még gyerek a háznál, abban az évben nem állítanak karácsonyfát.

Szentestére minden készen állt a várt ünnepre. A templom harangja ércesen kondult bele a szikrázó téli éjszakába. A fiatalasszony csendesen üldögélt a szobában, mereven bámulta a kályhában pattogó tüzet, aztán eleredtek a könnyei. Vigasztalhatatlanul zokogott, mígnem nagy nehezen elárulta elkeseredésének okát. A karácsonyfa hiánya bántotta.

Férje kitartóan próbálta csendesítgetni, majd rövid töprengés után elhatározásra jutott. Megmarkolta a sarokban pihenő fejszét, s báránybőr kucsmáját a homlokára húzva elindult ki a házból, a Nagyerdő felé. Nehéz, bukdácsoló léptekkel haladt, nekifeszülve a hideg éjszakának. A fagyott hó beszakadt a csizmája alatt, a hideg levegő élesen hatolt a tüdejébe minden egyes lélegzetvételkor, de ő csak ment rendületlenül, és zokogó feleségére gondolt.

Az erdő szélén kiválasztott egy formás, kicsiny fenyőt. Pár fejszecsapás elég volt ahhoz, hogy kidöntse. A vállára penderítette, majd megkönnyebbülve indult vissza a falu felé.

Az asszonyka csodálkozva nézett az ajtón belépő férjére, akinek az arcát pirosra csípte a hideg, fejfedője alól pedig izzadságcseppek gyöngyöztek lefelé a halántékán.

Fenyőfa volt nála! Karácsonyfa! A legcsodálatosabb ajándék, amit csak el tudott képzelni. A mindenséget jelentette abban a pillanatban.

Sebtiben feldíszítették, s áhítattal álltak mellette. Az apró szobát megtöltötte a fácska békével, reménységgel, szeretettel, amik aztán – úgy gondolták – kiáradtak onnan, beburkolták az egész falut, a mezőket, az erdőt, és tovább menve körülöltek más falvakat, városokat, ismerős és ismeretlen tájakat és embereket.

Az a zimankós nap volt kettesben az utolsó karácsonyuk. A következő év decemberében a fiatalasszony már gömbölyödő pocakját simogatva gyönyörködött a karácsonyfában. Pár hónapra rá pedig megszülettem. És aztán jöttek a többiek is, és évről évre ott sorakoztunk a karácsonyfa mellett szüleinkkel együtt, egyre több közös emlékkel. Talán csak az az egyetlen, réges-régi karácsony maradt a kettejüké mindörökre.