Anyák napja elé

Buta bölcsi,anya kell!- jelenti ki a legkisebb fiúunokám, s ebben az egy összetett mondatban benne van két éves világképe minden problémája és megoldása. A feloldhatatlan konfliktus, amely az anyahiány itt és most megoldására törekszik. 

A világhoz való kötődésünk az anyai ölelésen és gondoskodáson keresztül valósul meg, s ha ez nem működik rendesen, az elkövetkező évtizedekben párkapcsolati konfliktusokhoz vezethet, és nincs az a pszichológusi furfangos szaktudás és felkészültség, ami egy kettőre kielemezné belőlünk. 

Most, hogy már egész ívében tekintek vissza az életemre, igazán értékelem, hogy mit tett értem az anyukám. Látom azokat a hiányokat és keserűségeket, amit neki is meg kellett élnie zokszó nélkül, fogait összeszorítva türelmesen, vagy fájdalommal tele. A szocializmus azon éveiben, amikor kisgyerek voltam, a munkával teli tudatos nőt tartották eszménynek. Illett bölcsődébe vinni a gyermeket, s bár szoptatásra kaptak munkaidőkedvezményt a nők, az anyaság - úgy külön - nem volt érték. Az én édesanyám egész nap feszülten hajolt a leltári ívek fölé, miközben tudta, hogy a gyermeke, aki mellett az ő helye lenne, a bölcsődében egy huzatos helyen sír a kiságyban, s bár a gondozónők lelkiismeretesen ellátják, de pár hónaposan hiányzik neki az anyai ölelés, a törődés. 

Miután három hónap alatt a lehető összes bakteriális fertőzést megkaptam, úgy döntöttek apámmal közösen, hogy elég nekik egy fizetés is, ott hagyta a munkahelyét, s két éves koromig otthon maradt velem. Megpróbált „bedolgozni” otthonról. A házi kötőgépen szépen szaporodtak a szemek, a pulóver már majdnem elkészült, amikor én két évesen a cselekedni akarás minden lelkesedésével, egy óvatlan pillanatban ollóval levágtam a műremeket. Sírás és nevetés lett a vége.

Csakhogy apám kórházba került, a hadifogságból egy mellhártya beszűrődést hozott haza. A tüdején a foltnak az okát meg kellett tudni, hónapokra kórházba került. Anyám egyedül élt a kisvárosban, csak a szomszédok jóindulatára számíthatott. Együtt mentünk a kútra az artézi vízért, ami mosáshoz, főzésre kellett. Én egy kiskannával cipeltem a vizet, ő a naggyal.

A mai anyáknak sem könnyebb. Két gyerekkel otthon: hiába folyik a csapból a víz, hiába a telekommunikáció minden áldása, az internetes rendelés. Mégis csak bezárva érzi magát az ember, főképp, ha több évet tölt a négy fal között a gyermekeivel. A szülői, az édesanyai szolgálat egész életre szól. Anya mindig ott van, jön, ha kell, segít, ha arra van szükség!

Egyetemista koromban (akkor még nem volt se fénymásoló, se mobiltelefon) anya a tanulmányaimba is besegített. Szép gyöngybetűivel másolta a kölcsönkért egyetemi jegyzetet, s mikor hazatelefonáltam, hogy pénz, vagy más kell, bizton számíthattam rá, hogy elintézi. Egyszer egy nyílt levelezőlapon kértem meg - napi telefonkapcsolat még nem volt -, hogy „ Küldjétek el a spenót harmadik kötetét!” Spenótnak – nemrégiben épp egy Fábry Showban emlegették: a Magyar Irodalom Történetének kanonizált akadémiai kiadását hívták, s mint ilyen, tankönyv a leendő irodalom tanárok számára- otthon volt a szobámban a könyvespolcon. Voltaképpen csak mi, diákok hívtuk spenótnak a zöldségre hasonlító színe, meg egy kicsit a „vonalas tartalma” miatt is. Telefonon megmagyaráztam, hogy mi ez, végül elküldték a Spenótot. 

Anyu tehát jött mindig. Fizetéskor havonta, kéthavonta elvonatozott az egyetem székhelyére a nagyvárosba, s türelmesen végig járta velem a butikokat, pulóvert, csizmát, divatos kardigánt, bőrkabátot vettünk. Anyu számára ez volt a természetes, és boldogan adta az egyhavi fizetését - amiért jaj, de mennyit kellett túlóráznia - mondjuk divatos farmerra, amit- mert nyugatról csempészték be- az Ecseri piacon tudtunk csak beszerezni.

Aztán elmúlt ez az időszak is. Megkaptam az első fizetésemet, és anyunak nem kellett otthon kuporgatni a forintokat, amire szükségem volt , megvettem már magam is. Egyszerre csak úgy érezte, hogy nem kell már mögöttem állnia. Rendszeresen levelet váltottunk, néha beszéltünk „interurbán” telefonon ,de elszakadtam, elkezdődött a külön, önálló életem egy másik városban, a férfival , akit szerettem, akinek már a felesége voltam. Idővel önálló programjaink lettek, hétvégére vendéget hívtunk, kirándulni mentünk. Anya meg otthon maradt a féltő gondolataival, a cselekvés vágyával. Persze ott volt apám, a testvérem is, de az a felelősség, az a „ kemény rész”, amit nekem szánt, amivel engem óvott, már kitöltetlen maradt.

Gondoltak egyet egy napsütéses hét végén (talán épp anyák napja előtt lehetett) felkerekedtek a még általánosba járó testvéremmel, hogy meglátogassanak minket a távoli városban. Nem tudtak telefonálni (készülék hiányában) egyszer csak ott álltak az ajtóban, a kézitáskában rántott csirkével, almás lepénnyel. Elfehéredtem, mert a férjem katonabarátja volt vendégségben időzött nálunk, meghívva arra az egy ágyra, amivel még a mienken kívül rendelkeztünk. Egyszerre öröm és gondterhelt aggódás keveredett az első mondatokba. ( Hova tegyem őket? Vissza nem küldhetem, hiszen aznap nem is ment vissza se vonat, se busz.) Anyut az aggódás, a kiváncsiság, a szeretet hozta felém. Még most is szégyellem, ahogy akkor tétováztam. 

Sokszor elfogy a vágy, hogy meglátogassam a távol élő gyermekeimet, csak egy ölelésre, néhány mondatra. Ma már küldök egy smst-t vagy felhívom őket, nem megyek váratlanul, nem hagyom őket készületlenül. S mi van azokkal, akiket ország- sőt kontinens - határok választanak el egymástól? Ha anyu jön, az mindig jó. Ha anyu jön az erőt ad. Ha anyu jön, akkor minden rendben van.