Depresszió

Nem állítom, hogy barátom, de ismerősöm. Nem várt és nem hívott vendég a depresszió, s egy ideje rendszeresen rám kopogtat. 
Ha ólmosan indul a reggel, és úgy érzem, nincs erőm mozdulni, akkor jó eséllyel ő fészkelődik be az életembe. Amikor először jelentkezett, minden erőmmel küzdöttem ellene. 

Amikor sokadjára azt tapasztaltam, hogy hiába szűrődik be a napfény a szobámba, mégis szürke ködben úszik a világ, akkor rájöttem, hogy ez a köd nem oszlik segítség nélkül. 

Nem könnyű szakembert találni, akinek beszélni tudnánk arról, miben vagyunk, de lehetséges. Ha nem találunk ilyen embert azonnal, a legjobb, amit tehetünk, ha felhívjuk a barátunkat. Nem kell belőlük sok, de egy mindenképpen, akiről tudjuk, hogy a nap 24 órájában elérhető, és meghallgat. 

A legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben néha ennyi is elég ahhoz, hogy a napi kötelező rutint elvégezzük, és továbbgörgessük a perceket, órákat. 

Ha legalább egy mankó van, esély is van, hogy kikapaszkodjunk a gödörből, és továbbhaladjunk. 

A depresszió betegség. Nem sárgacédulás megbélyegzettség, hanem sokunkat érintő realitás. Eltagadni fölösleges, megbékélni vele lehetséges. Ha felismerjük, kezelni is tudjuk. Egy idő után rácsodálkozhatunk: már megint itt vagy? 

Mondhatjuk ilyenkor: időzz hát velem, bennem, amíg otthonosan érzed magad! Aztán szépen lassan elsomdorfál. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock.)