Bodza

Kényszeredetten bevallom: sosem készítettem bodzaszörpöt. Sőt, azt is elárulom, hogy amíg a feleségemet meg nem ismertem, azt sem tudtam, hogy van ilyen növény. Ő tárta fel előttem az Ismeretlent: az út mellett pompázó izéből, ami mellett nap mint nap elhaladtam úgy, hogy rá se hederítettem, mennyei ital főzhető. 
Persze, nem a bodza az egyetlen, ami ott van az orrunk előtt, s tudatlanságunk folytán talán még irtjuk is, ám az értékeit csak akkor becsüljük meg, ha valaki felhívja rá a figyelmünket. Számos példát tudnék mondani, de most egy sem jut eszembe, így muszáj vagyok önmagam előtt is bizonygatni önmagam igazát. 
Továbbgondolva a bölcsességet, viszont elbizonytalanodom: ha ott van a kincs a lábunk előtt, miért nem én botlok bele? Ha a tarsolyomban turkálok, miért csak kulcsokat lelek, rosszabb esetben taknyos zsebkendőt, a marsallbot nyele miért nem akad a kezembe? Hiszen ez utóbbi is régi igazság lenne, nagyon okos ember mondta, még ha nem is úgy végezte, ahogy szerette volna. 
A tanulság? Mindennek annyi oldala van, amennyit odagondolunk. Ha mégsem, akkor rajzolunk hozzá, a lényeg, hogy a csűrés-csavarás bennünket erősítsen. Így lesz hős a sosemvolt tehetségből, a kicsapongó menyecskéből szűzlány, s ily módon válik bor a korsó vízből. De legalább a bodza nem akar több lenni, mint ami. Kár, hogy évtizedeket kellett várnom, mire megtanultam: így az igazi, így a finom. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Győrffy István)