Csendtemető

Ha az ember törölgetni kezdi telefonkönyvéből a numerusokat, megannyi olyan névvel találkozhat, amiket az idők távlatából már azonosítani sem képes. Valamikor, valamiért fontosak lehettek – máskülönben miért kerültek volna a tárba? –, ám az élet túllépett rajtuk, funkcionálisan fölöslegessé váltak. Nemcsak a memóriában, többnyire egyébként is. 

Fájdalmasabb azok sora, akiknek a névjegyük még mindig ott van a kártyán, ám hiába nyomkodnám a gombot, vagy a csend válaszolna, vagy idegen szólna bele, akinek a hangja számomra érdektelen. Akár külön mappát is nyithatnék az elkülönítésükre, de nem teszem, mert az olyan lenne, mint egy parcella a virtuális temetőben; márpedig én nem azért dédelgetem az emléküket, hogy könnyező emojikat illesszek a sírkövükre. Hasonlóképpen vagyok a közösségi felületekkel. Ismerőseim közül senkit nem töröltem, s nem is fogok, „csupán” azért, mert már nem élnek. Sajnos egyre többen vannak, akiknek legfeljebb a profilképük néz vissza rám. Úgy, ahogy akkor néztek, amikor még szólhattunk egymáshoz, megbeszélhettük közös dolgainkat, netán beértük egy köszönéssel, ha elballagtunk egymás mellett. Ilyen lett a valóság, amiben a gyászjelentések néhány karaktere, egypár fotó teszi „személyessé” az emlékezést. Nem muszáj már a gödör mellett álldogálni, elég, ha elindítjuk a lejátszót, ott is szépen szól a kántor éneke: Látjátok, testvérek, ennyi az élet. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)