Iskolák

Két ballagáson jártam az elmúlt hétvégén. A lőrinci iskola Rákóczi úti „telephelyén” tizennyolc, Selypen tizenkilenc diákot búcsúztattunk. Utóbbi tanoda különösen kedves számomra, hiszen 1968-tól itt koptattam a padokat, negyedszázad múltán pedig a gyerekeim is. A jelen azonban ennél szomorúbb. A két iskolában ugyanis, mint látható, összesen harmincheten ballagtak el, ami végtelenül kevés. Mi 55 éve csak Selypen negyvenhatan kezdtünk Klárika nénivel, s az osztályt így hamarosan ketté kellett bontani, pedig az akkori nagyközségben emellett jól felszerelt iskola működött a Mátravidéki Erőműnél, Petőfibányán és az anyatelepülésen is. 

Persze, tudom, hogy más idők voltak. Szüleinknek még lendületet adott a Ratkó-korszak. Ám napjainkban, ha a folyamatok az elmúlt évekhez hasonlóan alakulnak, a gyerekek előbb-utóbb elfogynak. A számomra legmegrázóbb mozzanat az volt, amikor az elmúlt három évtized során lőrinci önkormányzati képviselőként részese voltam a Petőfi-szobornál lévő kis óvoda – ahová én is jártam – megszüntetésének, a mátravidéki erőműi iskola bezárásának, később pedig láthattam az erőműi óvodások „elfogyását” is. És bár sokszor tiltakoztam a „racionalizálás” ellen, ezek főként érzelmi, semmint észérvek mentén történtek. Az indok valamennyi esetben a gyermeklétszám kedvezőtlen alakulása volt, és az élet – sajnos – a kíméletlenül realistákat igazolta. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Huszár Márk/Heves Megyei Hírlap)