Megint macskák

A macskákat megtanította a Jóisten hízelegni. Sokkal több pozitív tulajdonságuk nincs is, ősi mesterségük, az egérfogás csökevénnyé vált, mint a T-rexek mancsa. Mihaszna lényekké silányultak, állítólagos intelligenciájuk beéri a létfenntartásért folytatott dörgölőzéssel. Magyarán lusták, mint a dög. 

Alighanem szexista lennék, ha megpróbálnám emberi jellembe – na jó, bizonyos emberek jellemébe – bújtatni tulajdonságaikat, de kinek hiányzik a békétlenség? Amúgy engem e kevéssel is levesznek a lábamról, az egyik most is itt nyáladzik a közelemben, a másik pedig percek óta azzal nyúz, hogy az ölembe ugorhasson s orrával a nyakamat bökdösse, ahogy kölyökkorában megszokta. 

Kandúrunk sajnos nemrég itt hagyott bennünket. Ösztönének mártírja lett, addig verekedett, mígnem az egyik sebe elfertőződött. Számítani lehetett a végzetére, nyaranta csontra soványodott lénye – ahogy minden eddigi bakmacskánkkal történt – előrevetítette a sorsát. Tisztességgel elföldeltük; még hiányzik, bár kanszaga nem túlzottan. 
Amióta az eszemet tudom, mindig volt macskánk. Régebben egerünk is, de utóbbiaktól szerencsére jó ideje megszabadultunk, s azóta csak a megszokás tartja a portán cirmosunk és éjfekete társa doromboló pofáját. Olykor majd orra bukunk bennük, aztán leheverednek, mintha bármiféle hasznosat csináltak volna, pedig ők aztán tényleg soha semmit. Hogy akkor mégis miért? Mondhatni: csak.