A darazsunk

A családommal tavasztól őszig a teraszon szeretjük elkölteni a reggelit, ebédet, vacsorát. Ezen a nyáron minden étkezésnél megjelenik az asztalunknál egy hívatlan kosztos is, egy magányos darázs. Megjelenik, amikor előkerül a vaj, a szalámi, vagy délben levesszük a levesről a fedőt. Mindig egyedül érkezik, jellegzetes, sárga-fekete sávos teste ide-oda cikázik a terített asztal fölött, alaposan szemügyre veszi a kínálatot, szinte verseng velünk a legjobb falatokért. Egyre riasztóbb híreket hallani arról, hogy a beporzó rovarok száma rohamos mértékben csökken világszerte. A szakemberek szerint a bajt, a kórokozóikon kívül, elsősorban a természetes élőhelyük zsugorodása, a klímaváltozás és a mezőgazdasági rovarirtó és növényvédő szerek túlzott használata okozza. Vagyis, döntően mi, emberek. Esetleges pusztulásuk végzetes lehet az emberiségre, az egész ökoszisztémánk összeomolhat: a Földön található összes növény kétharmada igényli a rovarok munkáját. Vajon miért egyedül látogat asztalunkhoz, ahogy már nevezzük, a mi darazsunk? Vajon magányosan élő fajta? Tudom, hogy nem mindegyikük él kolóniában, de idén darázsfészket sem fedeztem fel a házunk környékén. A madaraknak kikészített vízre sem látok repülni közülük. A mi darazsunk hírmondónak maradt? Vagy utolsó figyelmeztetésül? Ha az élelmiszerlánc legelején kezdjük, akkor valójában neki és a rovartársainak köszönhetjük azt az ételt, amiért ő is naponta az asztalunkhoz látogat. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock.)