Klímapara

Kertbarát ismerőseim rendre arról számolnak be idén, hogy húsz éve nem látott bőséges termést hozott az idei szezon. Ha a környezetemben szétnézek, magam is tapasztalom, hogy a gondosan művelt kiskertekben nem győzik szüretelni a zöldbabot, a paradicsomot, uborkát, paprikát. Jól jött a májusi, júniusi eső, öntözni alig kellett. Míg a piacokon horror áron kínálják a zöldséget, gyümölcsöt, sok portán annyi terem, hogy nem győzik feldolgozni, tartósítani ezeket. 

Miközben e sorokat írom, azt is tudom, hogy megyénk számos településén se éjjelük, se nappaluk az embereknek az ismétlődő viharoktól. Diónyi jég pusztít mindent időnként a veteményesben, intézmények, lakóházak válnak átmenetileg használhatatlanná, hatalmas fákat csavar ki tövestül a hirtelenül érkező orkánerejű szél, a tartós áramszünetek órákra megbénítanak mindent. Idén nyáron sokadjára. 

Nézem a képsorokat a Dél-Európában terjedő, megfékezhetetlen erdőtüzekről, a kétségbeesett mentőkísérletekről. 

Mindebből annyi naiv következtetést tudok levonni, hogy a természet következetes, ahol az ember önös érdekből beavatkozott, s anyagi gyarapodására próbálta fordítani mindazt, amit a természet kínált, ott megborult az egyensúly. 

Földanya táplál(na) mindannyiunkat, amíg képesek vagyunk, lennénk vele harmóniában élni és elfogadni a törvényeit. Aki igyekszik betartani ezeket, annak ad, aki átlépi a határokat, attól elvesz. Így tanít.