Kukorica

Tegnap kukoricát főzött a feleségem. Háromszáz forint volt csöve az országút szélére kitelepedett zöldségesstandon, de olyan hatalmas példányok voltak, hogy csak kettétörve fértek el a fazékban. Kétszázért is kapni kisebb csöveket, állítólag az manapság olcsónak mondható. Evés közben felvillant bennem kisgyermekkorom világa a hetvenes évek elején. 

A falunkban szinte minden háznál hizlaltak disznót. A hízó kedves csemegéje lévén, magától értetődő volt a háztájiban a kukorica termesztése. Ha gusztusunk támadt rá a szezonjában, csak letörtük frissen a száráról főzni vagy sütni. Utóbbit jobban szerettem, mert közösségi élményt is adott – az utcabeliek összeültek a tábortűz körül. Bokorról tört girbegurba vesszőre tűzve sütöttük a friss, garantáltan vegyszermentes – a háztájiban nem permetezett – csemegét égett szélű feketére, füstösre. Mennyeibb vacsora nem is kellett, pláne ha hozzáveszem, hogy a kertekben pár tő görögdinnye is akadt mindenhol. Kukorica és dinnye. Mindkettő ingyen minden este – csupán megdolgozni kellett érte a földeken. És a finomságok mellé sztorizás és nevetés adta az emberi melegséget. 

Sajnálom azokat a gyerekeket, akik a XXI. században kóstolnak először főtt kukoricát. A sültről nem tudom, hallottak-e egyáltalán. És azt sem tudom, a strandokon vett sok száz forintos, ki tudja, honnan származó, vélhetően vegyszerezett csövek rágcsálása közben hiányzik-e még valakinek a tábortűz, a sztorizás, a nevetés.