Illúziók

Időnként fel-felbukkan a közösségi médiában egy-egy Kádár Jánost és a nevével fémjelzett korszakot dicsőítő poszt, s benne a „bezzegelés”. Nem kellene foglalkoztasson, hiszen mindenkinek szíve-joga keseregni a kibertérben. 

Hogy mégis reagálok a jelenségre, annak az az oka, hogy nem egyedi bánatmegosztásról van szó, s lassan kollektívvé váló szelektív múlttévesztés az alapja. Mert a „bezzeg akkor mindenkinek volt munkája, meg tudott élni a keresetéből, családot, otthont teremthetett a fiatal, alig valamivel drágábban sütkérezhetett a Balaton partján, mint amennyibe a nyaralás az ország más részein került” típusú megközelítés épp azt rejti el, ami a azon rendszer lényege volt. 

Az merül feledésbe, hogy vesztes háború után hazánkban ideiglenesen állomásozó haderők felügyelete alatt kellett másolnunk a demokratikus centralizmusnak titulált, szovjet típusú hatalmi berendezkedést. Mindeközben a nép – bár viszonylagos egyenlőségben – az akkoriban bálványozott nyugathoz képest nyomorban élt. Lehetett ugyan útlevelünk, ám az csak a szocialistának nevezett országokba volt érvényes, a vasfüggönyön túlra másik okmányra volt szükség – nem adták meg akárkinek – s háromévenként 50 dollár volt a valutakeret. 

Ha annak az életnek a szépségeivel ámítjuk a mai fiatalokat, csak magunkat áltatjuk. Arról nem is beszélve, hogy milyen alapon is szerveződött az a rendszer, mennyire nem találomra született a legendás plakát: „Továriscsi! Konyec.” 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)