Kenyérillat

Gyerekkoromban, ha jó volt a szélirány, a közeli pékségből friss kenyér illata szállt felém a kerteken át. Misztikus életerő áradt belőle a hajnali csöndben. Feltöltődést, vidámságot adott. Életet. A falumban minden augusztus huszadikán, amikor a pap megszentelte a kenyeret, éreztem annak illatát. Az életet jelentő kenyér illatát. 
Volt idő, amikor a Duna-parton több tízezred magammal bámultam a légi parádét. Ott azonban nem volt csönd, és az új kenyér illatát sem éreztem. Csak felnőtt fejjel ébredtem rá, hogy pedig éppen ez a lényege az ünnepnek. Átélni a benne rejlő misztériumot. Azt, hogy az államalapításra való megemlékezéssel és az új kenyér megáldásával az életet ünnepeljük. Nemzeti és egyéni megmaradásunkat. 

Amióta világ a világ, képesek vagyunk ugyanazt a dolgot homlokegyenest ellentétesen értelmezni, mint embertársunk. A magunk igazának bizonygatása fesztiválzajban nem hallatszik. Jó lenne, ha augusztus huszadikán teljes csönd lenne. Hogy érezzük, a nemzeti színű szalag nemcsak a kenyerünket fogja át, de azt is, amit jelképez: az életünket. Mindnyájunkét. Jó lenne, ha vasárnap együtt kóstolná az életet a kenyérkereső azzal, aki a kenyere javát már megette. Ha együtt adnának hálát az életért a kenyeres pajtások azokkal, akikkel kenyértörésre került sor. Akkor mi lennénk az új kenyér. A magunk mindennapi kenyere. A közös életünk. Nemzeti színű szalaggal egybekötve. Államalapító királyunk nagyon büszke lenne ránk. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás:  Bujdos Tibor/Észak-Magyarország)